1971. évi Pentagon-iratok: a sajtó szabadsága, a hatalmi ágak megosztottsága és a végrehajtó hatalom korlátai
1971-ben e napon hozta meg híres ítéletét egy híres perben az amerikai szövetségi Legfelsőbb Bíróság. A Pentagon-iratok ügye egyszerre szól a szólásszabadságról, a hatalmi ágak szétválasztásáról és a végrehajtó hatalom lehetőségeiről működő jogállami keretek között. „A háborúnak vége lesz, mi pedig börtönbe megyünk.” Ezzel számolt Daniel Ellsberg és Anthony Russo, az a két amerikai férfi, aki átadta a sajtónak a „Pentagon-iratok” néven ismert tanulmányt és csatolt részeit. A 7000 oldalas titkosított anyag a vietnami háború történetét dolgozta fel nagyrészt titkos információk alapján. A munkát még Robert McNamara, Johnson demokrata elnök védelmi minisztere rendelte meg. Daniel Ellsberg maga is szerzője volt a tanulmánynak. Személyes tapasztalatai voltak arról, hogy hosszú évek óta a háború sehova nem mozdul, és ezzel a hadsereg irányítói éppúgy tisztában vannak, mint a politikusok, akik egymás között nyíltan beszélnek erről, de a nyilvánosság előtt szemérmetlenül hazudoznak.
Amerikában a sajtó mindig meghatározó szerepet játszott a hatalom ellenőrzésében, némi túlzással szokás a „negyedik hatalmi ágnak” nevezni. Ha valamikor ez igaz volt, az éppen az 1960-as és ’70-es években lehetett leginkább. Komoly presztízsű, nagy tőkeerejű, függetlenségre törekvő vállalkozások álltak a szerkesztőségek mögött. És persze ott állt mögöttük a közönség is, amely óriási példányszámban vásárolt lapokat, sok rádiót hallgatott és egyre több tévét nézett. (Az talán akkor már véglegesen eldőlt, hogy a tévé a „szem rágógumija” lesz, de a „tévécsinálás” ethosza megőrzött valami abból a nemes fikcióból, hogy a tévéműsor-készítés valahol újságírás is. A Time, a New York Times vagy a Washington Post egyenesen nemzetközi tényezőnek számítottak. Először hozzájuk vitte el a szupertitkos papírokat Ellsberg. Az amerikai alkotmány első kiegészítése (1791) elvileg lehetetlenné tesz bármiféle előzetes cenzúrát. A „Pentagon-papírok” első részleteit a New York Times-nak sikerült is „viszonylag probléma nélkül” kinyomtatni és 1971. június 13-án piacra dobni. Ezek után Nixon elnökék utasítására Robert Mardian helyettes államügyész azonnal azt javasolta, hogy bírói úton kényszerítsék ki a további közlések előzetes letiltását, méghogy azon az alapon, hogy a dokumentumok nyilvánosságra kerülése helyrehozhatatlan károkat okoz a nemzetbiztonságnak. Mivel azonban a tárgyaláson az ügyész nem bizonyította a nemzetbiztonság érdek közvetlen veszélyét, a kerületi bíró - akit egyébként pár nappal korábban maga a republikánus Nixon-kormányzat nevezett ki - a közlési tilalmat feloldotta. A kormány fellebbezett, de addig is több lap közölni kezdte a titkos iratokat. A fajsúlyos jogvita villámgyorsan a szövetségi Legfelsőbb Bíróság elé került. „Az álláspontok közötti fő frontvonal tehát ott húzódott, hogy vajon rábízható-e a végrehajtó hatalom önálló mérlegelésére, hogy valamely közlés sérti-e a nemzet biztonságát.
1971. Már a magyar mozik is vetítik A Pentagon titkait. Egy másik cikkben elmondtam, miért érdemes megnézni Steven Spielberg filmjét, a hibái ellenére is, de az biztos, hogy a Pentagon-iratok történetének csak nagyon kis szeletét tudja megmutatni. Robert McNamara védelmi miniszter azután tartott sajtótájékoztatót az Andrews légibázison, hogy leszállt a Vietnamból érkező gépe. A repülőfedélzetén kiabálásig fajuló vita folyt a miniszter és az elnök egyik fontos nemzetbiztonsági tanácsadója között. McNamara tajtékzott, hogy a több mint tíz éve tartó vietnami háborúban nincs előrelépés. Ekkor odahívta magához a fiatal szakértőt, Daniel Ellsberget, hogy kikérje a véleményét, szerinte javul vagy romlik a hadi helyzet. „Látja? Erről beszélek! Hiába küldünk több katonát, semmi nem változik. Ellsberg ezek után visszaült a helyére, a gép leszállt, a miniszter pedig odaállt a kamerák elé, és széles mosollyal közölte, hogy a haladás látványos, ő maga pedig nem is lehetne optimistább.
Ha van hőse ennek a történetnek, akkor az leginkább Ellsberg lehet. Senki nem gondolhatta róla, hogy részben neki lesz köszönhető a vietnami háború befejezése. A harvardi és cambridge-i egyetemeken tanult, a döntéselméletről szóló úttörő kutatásával doktorált. Szerette a munkáját, és nagyon jó is volt benne. Hozzáfért szinte minden információhoz, részt vett a háború központi tervezésében, de sok időt töltött terepen is. Mikor 1966-ban elhaladt a légibázison nyilatkozó miniszter mögött, már régóta ellenezte a szőnyegbombázásokat, mivel rengeteg áldozattal és nagyon kevés haszonnal jártak.
Azt is pontosan tudta, hogy a kormány hazudik a céljairól és az eredményeiről. Mégis megdöbbentette, amikor testközelből látta, ahogy a világ legerősebb haderejét irányító miniszter az ellenkezőjét mondja a nyilvánosság előtt, mint amit pár perccel korábban a kollégáinak. Nem sokkal később megfogalmazódott benne, hogy tenni akar valamit a háború és a hazugságok ellen. 1969-ben, miközben a RAND elemzőjeként tervezte a háborút, elkezdett béketüntetésekre járni. Az egyik ilyenen hallotta beszélni a Randy Kehler nevű aktivistát, aki szenvedélyesen, mégis nyugalmat sugározva szónokolt arról, hogy nem vonul be katonának, és boldogan csatlakozik társaihoz a börtönben.
A Pentagon, vagyis az amerikai védelmi minisztérium vezetőjeként Robert McNamara megrendelt egy átfogó, „enciklopédikus” tanulmányt a vietnami háborúról. A szigorúan titkos dokumentumot állítólag a történészeknek és az utókornak szánta, hogy tanulhassanak mindabból, ami történt. 1967 és 69 között összesen 36 katona és kutató dolgozott a tanulmányon, amely a kormány belső feljegyzéseire támaszkodott. Végül 3 ezer oldalnyi elemzés készült el, amihez 4 ezer oldalnyi minősített dokumentumot csatoltak. A hivatalos amerikai cél az volt, hogy segítsék a „demokratikus” Dél-Vietnamot az északi kommunista diktatúrával szemben, valójában viszont Kínát akarták féken tartani. Tíz évvel később a döntéshozók többsége már tudta, hogy ezt a háborút nem lehet megnyerni, vagyis folytatni sincs értelme. Hogy akkor miért nem hagyták abba? 1. Az Egyesült Államok egy olyan megnyerhetetlen, értelmetlen háborúba küldi a saját fiait, amelyben millió számra halnak meg vietnami civilek és katonák. 2. A Pentagon-iratok természetesen tartalmazták a kommunisták háborús bűneit is, de a Szovjetunióban és Kínában nyilván nem jelentett problémát, hogy a politikusok hazug indokokkal kényszerítik csatasorba az állampolgárokat. Mert azok tömeggyilkos diktatúrák voltak.
Államtitkokat közzétenni ugyanis bűncselekmény. Ellsberg először háborúellenes szenátorokat keresett meg, akiket elvileg nem lehetett volna elítélni, ha a Szenátusban beszélnek a jelentés tartalmáról. Ellsberg először 1969-ben lépett kapcsolatba a New York Times sztárriporterével, Neil Sheehannel. Kiszivárogtatott neki egy kisebb jelentést, amelyből kiderült, hogy több katona halt meg a háborúban, mint amennyit a kormány elismert. Visszatekintve nem könnyű felmérni, mennyire durva helyzet volt ez. Ne felejtsük el, hogy alig több mint 25 év telt el a második világháború óta, a szerkesztőségben szinte mindenki volt katona, a Times címlapján többes szám első személyben hivatkoztak a hadseregre. Az Egyesült Államok háborúban állt, és egyáltalán nem volt evidens, hogy az olvasók elfogadják, ha egy újság hadi titkokat jelent meg. Jellemző, hogy a Times képviseletét 1929 óta ellátó ügyvédi iroda nem csak ellenezte a publikációt, de a jogászaik bele sem mertek nézni az iratokba, és azonnal szerződést bontottak a lappal.
A visszaemlékezések szerint arra számítottak, hogy a cikkek hatására a háborúnak azonnal vége lesz, de néhányan közülük rács mögé kerülnek. A Times kibérelt egy szobát a Hiltonban, ahol egy kis csapat heteken át dolgozott az anyagon, miközben Ellsberg rohadt idegesítő módon sürgette őket, és a nyakukra járt, mert - saját utólagos bevallása szerint - abban a tévedésben élt, hogy ez egy közös munka. 1971. június 12-én elkezdték nyomtatni a másnapi számot, miközben fegyveres őrök vették körül a Times szerkesztőségét. Nixon dühöngött, de először nem akarta megtorolni a titkosított iratok közzétételét, mert azok elsősorban az elődeit tüntették fel rossz színben. Nemzetbiztonsági főtanácsadója, a későbbi külügyminiszter, Henry Kissinger viszont úgy érvelt, hogy gyengének látszana, ha ezt annyiban hagyná. A kormány Ellsberget és az iratok lemásolásában segédkező kollégáját, Anthony Russót a kémtörvény megsértésével vádolta, a Times-ot pedig bírósági végzéssel tiltotta el a további publikálástól, mert az szerintük amerikai életeket sodor veszélybe. Ekkor jött a Washington Post, és ahogy azt Spielberg filmjében látjuk, megszerezte az FBI elől bujkáló Ellsbergtől a Pentagon-iratok részleteit, és folytatta a publikálásukat. Pár nap alatt Ellsberg 15 másik lapnak is elküldte a másolatokat, amelyek sorra jelentették meg őket. Hátra volt viszont még a két ítélet. A két napilap és az amerikai kormány közti pereskedés legalább annyira bonyolult, mint amennyire izgalmas, ezért fájó szívvel a végére ugrok: a Legfelsőbb Bíróság 6-3 arányban a Times és a Post javára döntött. „Csak a szabad és korlátozások nélküli sajtó tárhatja fel a kormány visszaéléseit.
Közben Ellsberg abbahagyta a bujkálást, és bevallotta, hogy ő adta át az iratokat a sajtónak. A kémtörvény megsértésén kívül lopással és konspirációval vádolták. Őt maximum 115, Russót 35 év börtönre írhatták volna. Jó eséllyel el is ítélik őket 1973-ban, ha időközben nem robban ki a következő botrány - egy másik magas rangú szivárogtatónak hála. A Watergate-ügy egyik mellékhatásaként ugyanis kiderült, hogy a kormány meglehetősen mocskos trükköket alkalmazott Ellsberg ellen. Jogszerűtlenül hallgatták le, orvosi leleteket gyűjtöttek róla, hogy besározzák, és még egy érintett bírót is megkörnyékeztek egy zsíros állással. Ellsberg azt mondja, akkor értette meg igazán, mit jelent a hatalmi ágak szétválasztása, amikor kisétált a bíróságról. Mert hiába akart bosszút állni rajta a világ leghatalmasabb embere, a bíróság megvédte a kormánytól őt és a sajtót is.
Érthető a lelkesedése. Amerikát megrázta, amit a titkos iratokban látott, de ordas nagy túlzás lenne azt mondani, hogy ez vetett véget az öldöklésnek. Egyrészt a háború már előtte is egyre népszerűtlenebb lett, és már korábban csökkenteni kezdték az amerikai csapatok számát Vietnamban (illetve hátrébb vonták őket az északi határtól). Lassan 50 éve, hogy Ellsberg először adott át eltitkolt információkat a sajtónak. Részben a Pentagon-iratoknak köszönhető, hogy Amerika megtanulta: a háború nem (csak) a hősiességről, a dicsőségről és a nemzet biztonságáról szól, hanem a politika része és eszköze. De a háborús hevület most is képes felülírni mindent. A Legfelsőbb Bíróság 1971-es döntése óta egyértelmű, hogy a hatalom nem akadályozhatja meg jogi eszközökkel a kellemetlen cikkek megjelenését.
Ugyanarra hivatkoztak a Nixon-kabinet ügyvédei: hogy az ország biztonságát veszélyezteti a publikálás. Daniel Ellsberg azóta is folyamatosan tüntet a háború és a kormányzati titkolózás ellen. Nemrég magyarul is megjelent egy könyve. Daniel Ellsberg polgári engedetlenségi akciója a Fehér Ház előtt 2010-ben. A Fehér Ház vízvezeték-szerelőinek, Nixon titkos belső egységének és a Pentagon-iratok szivárogtatásának megakadályozását célzó átgondolatlan tervek, valamint annak igaz története, hogy azok miként vezettek a Watergate-botrányhoz és az elnök bukásához.
1971. július 17-én Egil „Bud” Krogh-ot zárt ajtók mögötti találkozóra rendelte mentora, John Ehrlichman. Krogh feladata a „Vízvezeték-szerelők” néven elhíresült SIU vezetésével az volt, hogy kivizsgálják szigorúan titkos dokumentumok kiszivárgását. A vakhűség, szorgalom és odaadás vezérelte Krogh társigazgatójával, David Younggal karöltve elhatározták a feladat elvégzését, majd megbízták G. Gordon Liddyt és E. Howard Hunttal együtt, akiknek a vezetésével betörni igyekeztek Ellsberg nyomozójának védelmi személyesével kapcsolatos pszichiátert. A Watergate-ügyről szóló sorozat első két részében ez a dinamikája, a „vízvezeték-szerelők” tevékenységének hátterei is feltárulnak.
Watergate: A botrány rejtélye, amely megbuktatta az elnökséget
A Fehér Ház vízszerelői tehát összességében nem hoz sok újdonságot, és helyenként egyenetlen is, mintha nem tudná eldönteni, milyen irányba induljon tovább. Nem kizárt, hogy a fennmaradó három részben jobban megtalálja majd a maga útját. A Fehér Ház vízszerelői (White House Plumbers), HBO Max, 2023, 5 epizód. 1971-ben ő tárta a nyilvánosság elé, hogy az amerikai kormány rendszerszinten hazudott a vietnámi háborúról.
92 éves korában elhunyt Daniel Ellsberg, az egykori katonai elemző és háborúellenes aktivista, aki 1971-ben kiszivárogtatta a sajtónak a Pentagon-iratok néven elhíresült dokumentumokat. A hírt családja jelentette be. Ellsberg az amerikai történet egyik legkomolyabb adatszivárogtatási ügye fűződik hozzá. A dokumentumok felfedték, hogy a vezető amerikai tisztviselők rendszeresen hazudtak a vietnami háború kimeneteléről. A szivárogtatás eredményeként 1971-ben a Times és a Post elsődleges közléseket adott ki, majd később a Washington Post és tizennyolc másik lap is közölt részleteket. A kormány blokkolta a további közléseket, végül a Legfelsőbb Bíróság engedélyezte a cikkek szabad megjelentetését. Ellsberg később is aktív kritikus maradt, segítette Julian Assange-t és a Wikileaks-t is.
tags: #1971 #pentagon #iratok #vizvezetek