Felemas korlatok története és jelentősége a sporttornában
A torna különböző jellegű és különböző szereken bemutatott gyakorlatokból álló összetett sportág, amelyet férfiak és nők egyaránt űznek, részben eltérő szereken. A szertornán kívül a szervezett tornasportok közé tartozik még a ritmikus gimnasztika, a trambulin, az akrobatikus torna és az aerobik. A férfi szertorna gyakorlatai: talaj, gyűrű, korlát, lólengés, ugrás és nyújtó. A női versenyeken is megvan a talaj és az ugrás, további szereik a gerenda és a felemás korlát. Az egyes gyakorlatfajtákból egyéni versenyeket rendeznek, de a valamennyi gyakorlatot tartalmazó összetett versenyek és a csapatversenyek is a megmérettetés részei.
A tornap történetét az ókori görögökhöz szokták közelebbi kapcsolatba hozni, de már egyiptomi és indiai régészeti emlékeken is láthatunk tornára utaló mozdulatokat. Az ókori Kínában i. e. 2000 körülire teszik a gyógytorna kialakulását, feltalálójának Huang-ti császárt tartják. A krétai kultúrában is találni sport témájú ábrázolásokat, például bika szarvai között átszaltózó tornászokat. Ezzel együtt a sporttorna valójában az ókori görögökig vezethető vissza, akik különös figyelmet fordítottak a fizikai állóképesség fejlesztésére és szinten tartására. Minden városban volt gümnaszion (tornacsarnok), ahol a férfiak gyakorolhattak. A futásokból, ugrásokból és dobásokból álló mozgásrendszert palesztikának nevezték. Az ókori Rómában a testedzéssel már inkább csak a katonák és a gladiátorok foglalkoztak. A középkorban a lovagi tornákat lehet említeni. A reneszánsz idején újra felfedezték a palesztikát, Mercurialis pedig a testgyakorlás fontosságáról írt könyvet (De arte gymnastica, 1569).
A szertorna mai értelemben vett alapjait német területen fektették le körülbelül a 18. század második felében. 1793-ban Guths Muths megjelentette Gymnastic für die Jugend című művét, az első olyan tornászkönyvet, amelyben a testgyakorlatok immár „testen végzett munkává” váltak. Friedrich Ludwig Jahn 1811-ben megalapította a berlini Turnvereint, és kialakította az ún. német tornarendszert. Ezt fejlesztette tovább Adolf Spiess, aki bevezette a kéziszerek használatát. A német rendszer sajátossága, hogy a versenyeket nem támogatták, ellentétben az angliai iskolával, ahol az atlétika-torna a központi szerepet játszott. A nemzetközi tornaszövetség (FIG) első torna-világbajnokságát 1903-ban rendezték Antwerpenben, egyéni összetett és csapatverseny formájában; szerenkénti világbajnokságokat pedig csak 1930-tól tartottak (nőknél 1950-től).
Magyarország a torna történetében
Magyarországon az első nyilvános testgyakorlat 1819-ben nyitotta meg kapuit, és ezt követően sorra alakultak a tornaegyletek. A belső versenyek és a szabadtéri atlétika közötti ellentétek mellett hamarosan kialakult a versenyszerű tornasport: 1905-től bajnokságokat rendeztek. A nemzetközi versenyek szervezését a magyar tornaszövetség vállalta: 1934-ben világbajnokságot rendeztek, majd 1983-ban világbajnokságot, 1992-ben Európa-bajnokságot, 2002-ben pedig szerenkénti világbajnokságot. Versenyzőink időnként felbukkannak a nemzetközi élvonalban, sőt a sportág legnagyobbjai között is számon tartják őket.
A torna mai képe viszonylag lassan alakult ki: a korábbi évtizedek tornamutatványai közül ma már furcsának ható elemek is szerepeltek a műsoron, például lóugrás keresztben, függeszkedés, buzogánygyakorlat, kéziszer-gyakorlat és kötélmászás. A rendszer az 1950-es évektől tekinthető befejezettnek; időről időre kisebb módosítások történnek a felszerelések és a gyakorlatok összeállítása, valamint a pontozás terén. A talajgyakorlatokat egykor műszabadgyakorlatnak nevezték, területe 12×12 méter körüli, rugalmas keményhab alapozású szőnyeg, amely lehetővé teszi a nagy magasságú ugrásokat is anélkül, hogy a talajra érkezéskor jelentős erőhatások érnék az ízületeket.
A gyakorlatok során a tornászok bizonyíthatják rugalmasságukat, erejüket, egyensúlyérzéküket és akrobatikus képzettségüket. A gyakorlatok különböző ugrásokból, forgásokból, körözésekből, kézállásokból és más erőelemekből állnak; a nőknél táncelemek is kiegészítik azokat. Az ugrást korábban lóugrásnak nevezték, és a férfiak hosszában, a nők keresztben elhelyezett lovon hajtották végre. A mai ugrószerek körülbelül 1×1 méteres felületűek, magasságuk férfiaknál 1,35 m, nőknél 1,25 m. Az ugrást nekifutásból, rugós dobbantóról indítják, és a gyakorlatot két kéz érintésével és a test hossz- és kereszttartásban végzett forgásokkal fejezik be.
A gyűrűgyakorlat a fa karikákat használó szer, amely a talaj felett 255 cm-re lóg, és 5,5 m magas állványzatról, 50 cm-es távolságra helyezkedik el. A karikák bőrhevederrel kapcsolódnak a felfüggesztő acélsodronyokhoz, és a gyakorlat nyugalmi függeszkedő testhelyzetből indul. A korlát, más néven parallel bars, három és fél méter hosszú rúdjai 42-52 cm távolságban helyezkednek el 1,7 m magasságban. A gyakorlat lendületi, forgásos és egyensúlyi elemeket tartalmaz, gyakran erőelemekkel kiegészítve.
A lógyakorlat egy 1,6 m hosszú, 1,1 m magas ló, amelyre káppák kerülnek, magassága 12 cm, és távolságuk 40-45 cm lehet. A lólengés csak lenditei elemeket enged meg, és a jelenlegi szabályok szerint a kötelező és a szabadon választott ugrást csak egyszer lehet bemutatni. A nyújtó acélrúd, átmérője 28 mm, hossza 2,4 m, magassága 2,80 m. A nyújtó gyakorlat kizárólag lendületi elemekből állhat. A gerenda 5 m hosszú és 10 cm széles, magassága 120 cm, felületén filcréteg található. A felemás korlát két párhuzamos farúd, amelyek magassága és távolsága női és férfi felhasználás szerint különbözik; a gyakorlatok a nyújtógyakorlatokra emlékeztethetnek, miközben a tornászok a két rudat viszonylag egyenlő arányban használják.
Az összes fenti elemek szoros összefonódásban állnak az iskolai torna- és sporttantervekkel, mivel a torna fontos része a testi, lelki és szociális fejlesztésnek. A fegyelmezett edzésterv és a stroke-mentes technika elsajátítása a modern tornában elengedhetetlen, és sokat számít a tanítási módszertan is, amely a leggyakoribb gyakorlatok helyes kiinduló- és befejezőhelyzetének begyakorlását hangsúlyozza. A megfelelő segítés és a fokozatosság minden elemnél alapvető szerepet játszik, hogy a tanulók biztonságosan fejlődjenek a komplex mozgásanyagban.
Gyakorlati részletek és terminológia
1. Egyéni versenyen a tornászok egyénileg vesznek részt. 2. A verseny megkezdése után a csapatot kiegészíteni vagy a tornászokat cserélni nem megengedett. A korcsoport felső határának betöltése évében még versenyezhetnek a naptári év végéig. A talajgyakorlatok területe 12×12 m nagyságú, rugalmas alapozású szőnyeg, amely lehetővé teszi a nagy magasságú ugrásokat és a dinamikus erőhatások csökkentését. A gyakorlatok során a tornászok rugalmasságot, erőt, egyensúlyérzéket és akrobatikus képzettséget mutathatnak. Az ugrást a férfiak hosszában, a nők keresztben végezték; a mai ugrószer 1×1 m-es felületű, magassága 1,25-1,35 m közötti.
A gyűrűknél két 18 cm belső átmérőjű karika függ 255 cm-rel a talaj felett; a karikák között 50 cm a távolság; a karikák feszes állványzatról lógnak. A korlát három és fél méter hosszú, a hosszúság 3,5 m, a távolság 42-52 cm, magasság 1,7 m. A ló egy 1,6 m hosszú és 1,1 m magas szer, a felemás korlát pedig két párhuzamos rudat jelent, amelyek magassága 155 cm és 240 cm között állítható. A nyújtó 2,4 m hosszú, 28 mm átmérőjű acélrúd, a talajtól 2,80 m magasan. A gerenda 5 m hosszú és 10 cm széles, magassága 120 cm. A felemás korlát bemutatott gyakorlatai részben a nyújtógyakorlatokra emlékeztetnek, de a két rudat közel egyforma arányban használják.
A sporttorna történetében a versenystruktúra folyamatosan fejlődött: az első nemzetközi világbajnokság 1903-ban volt Antwerpenben; a szerenkénti világbajnokságokat 1930-tól tartják. Magyarországon a MOTESZ és más tornaszaknyelvek segítették a modern tornaoktatás kialakulását, és a 20. század közepétől egyre inkább integrálódott a nemzetközi versenysportba. A torna tehát mind történetében, mind technikai felépítésében szoros kapcsolatban áll az iskolai és diáksport hagyományokkal és a nemzetközi versenyekkel.
tags: #felemas #korlat #wikipedia