Herodesi Templom építése története és jelentősége

A jeruzsálemi templom és később annak a helye évezredek óta szenvedélyes érzelmeket vált ki a három nagy világvallás követőiből.

Szent hely ez a zsidók, keresztények és muszlimok számára is.

Bár fizikai értelemben már nem létezik, még így is nagy viharokat kavar.

A Tóra szerint Salamon az apjától, Dávid királytól kapta az első templom építésének a terveit, és a Királyok könyve alapos részletességgel le is írja a szent hely építését.

Dávid tette Jeruzsálemet fővárossá, és ő hozatta a frigyládát, az izraelita vallás legszentebb tárgyát is ide, de Isten szerint nem volt alkalmas arra, hogy ő építse fel a Templomot.

Salamon templomában viszont nem jelent meg Isten képe: ő Isten nevének állított templomot.

A frigyládát, benne a tízparancsolat kőtábláival a Templom legmélyebb, legszentebb részében, a Szentek szentjében tartották.

Később Izrael királyai elrendelték, hogy a királyságban vallási szertartást csak és kizárólag a jeruzsálemi Templomban lehet tartani.

Ettől kezdve a zsidóknak a nagy ünnepeken el kellett zarándokolniuk ide, és áldozatot bemutatni Istennek.

Az oltárnál történő állatáldozás rendszeres volt.

A Templom intézménye tökéletesen megalapozta a benne tevékenykedő papok, a kohenek és a Templomot őrző, papoknak segítő leviták hatalmát.

Mai szemmel nézve a Templom nem volt túl nagy: körülbelül 30 méter hosszú, tíz méter széles és 15 méter magas lehetett.

Csupán kétharmad akkora mint a Parthenon.

Az első Templomról nem maradt fenn semmilyen tárgyi lelet, az egyetlen bizonyíték a létezésére a Biblia beszámolója.

Az első Templomot Babilon királya, Nabu-kudurri-uszur romboltatta le i.e.

A perzsák azonban megdöntötték Babilon uralmát, és Xerxész hazaengedte a zsidókat i.e. 538-ban, és engedélyezte, hogy újjáépíthessék a templomukat.

Ez végül már csak Dareiosz király idején készült el, és az újjáépítési munkák egy bizonyos Zerubbábel nevéhez köthetők.

A következő hatalmas építkezés már Nagy Heródes nevéhez fűződik, aki i.e. 37-i.sz. 4-ig uralkodott Izraelben.

Heródes újjáépíttette a város összes középületét, és elhatározta, hogy a Templomot úgy építi át, hogy az egyike legyen a Római Birodalom legnagyobb, legcsodálatosabb építményeinek.

Az építkezés során tulajdonképpen teljesen lerombolták a második templomot, de úgy állították be az építkezést, mintha az Salamon Templomának az újjáépítése lenne, így Második Templomként emlegették Heródes épületét.

A dolog háttere az, hogy a Harmadik Templom az ortodox zsidók szerint csak a Messiás eljövetelekor fog felépülni, és amikor azt Isten elrendeli.

Sok keresztény számára pedig ez lesz Jézus második eljövetelének hírnöke.

Mindkét felekezet úgy tartja tehát, hogy ez jelzi majd az utolsó idők eljövetelét.

A munka a terasz megépítésével kezdődött.

Ezt hatalmas falakkal támasztották meg: az óriási, kőtömböket habarcs nélkül illesztették össze.

A legkisebb kőtömb súlya is 2-5 tonna között volt, de voltak 400 tonnás tömbök is!

Ilyet valóban nem lehetett látni másutt az ókori világban.

Ezeknek a támfalaknak az egyike, a nyugati lett a vallásos Jeruzsálem legismertebb jelképe, a siratófal.

A zsidók az elmúlt kétezer évben ide gyűltek össze, hogy megsirassák a Templom elvesztését.

A heródesi Templom valóban elképesztő volt: durván 12 focipályányi területen helyezkedett el.

A zarándokok impozáns kapukon, föld alatti folyosókon jutottak be a Templom udvarába, majd további udvarok során át a Templomhoz.

A Templom főkapuja a Nők udvarára nyílt, ők innen nem mehettek tovább.

A nők udvarából nyílt az izraeliták udvara, ide csak a rituálisan megtisztálkodott férfiak léphettek be.

Itt volt a mészárszék, ahol az áldozati állatokat levágták, az égőáldozati oltár, ahol elégették egyes darabjaikat.

Ebben a templomban járt Jézus, és itt mondja a híres mondatát: „Romboljátok le ezt a templomot, és harmadnapra felépítem” (Jn. 2,19.)

A keresztényeknek Jézus lesz a Templom.

Heródes Temploma végül Titus császár seregeinek esett áldozatul, akik porig égették az épületeket, a templomhegyet pedig római alapossággal felszántották, majd egy Jupiternek szentelt templomot építettek oda.

A zsidóknak ettől kezdve nincs templomuk, az ünnepeken nem áldoznak állatot.

A rabbi „uramat” jelent héberül, tehát olyan személyt jelöl, aki vallásos dolgokban járatos, de nem pap.

A Római Birodalom bukása után Constantinus császár nagyszabású építkezésekbe kezdett Jeruzsálemben.

Amikor a muszlimok uralma alá került Jeruzsálem, nem sokkal később megépítik (691-ben) a Sziklamecsetet.

A nyolcszög alakú épületet aranykupola fedte, és még most is uralja Jeruzsálem látképét.

Ebben az épületben őrzik azt a követ, amelyhez a legendák szerint Ábrahám kötötte Izsákot, hogy feláldozza, és szerintük innen emelkedett a mennybe Mohamed próféta.

A kő vele akart tartani, és a mai napig mutogatják benne Mohamed lába nyomát.

A Templom szimbólummá vált, és az is marad.

Ugyanolyan heves küzdelmek folynak érte most, a 21. (2) Jézus ezt mondta neki: Látod ezeket a nagy épületeket?

Most, a 2022. egyházi év kezdetén, advent első vasárnapján, a 16 fejezetes Márk evangéliumának 13.

Salamon király építhette fel a jeruzsálemi templomot, amelyet Kr. e. 1019-ben szenteltek fel.

A templomot Isten kijelentésének parancsai szerint készítették el (1Királyok 6,1-38).

Tudjuk, hogy Kr. e. 587-ben a salamoni templomot porig rombolták a babiloni seregek.

Aztán amikor a perzsák legyőzték a Babiloni Birodalmat, akkor Kürosz perzsa király a fogságból fokozatosan hazaengedte Isten népét, akik hazaérve újraépítették a jeruzsálemi templomot, sokkal szegényebb körülmények között, Zerubbábel vezetésével, Kr. e.

Így érkezünk meg Jézus Krisztus koráig, amikor Nagy Heródes ezt az úgynevezett második, zerubbábeli templomot hosszú időn keresztül felújítatta, a salamoni templom szépségét restaurálva.

A Római Birodalom pénzéből tette ezt.

Heródes király így akart kedvébe járni a zsidóknak, hiszen ő nem zsidó származású volt, ezért a zsidók ellenszenvvel tekintett rá.

Heródes Kr. e. 20-ban kezdte el a templom újjáépítését, és a saját életében nem is tudta azt befejezni, hiszen 46 éven keresztül építették újjá a templomot.

Tudjuk azt is, hogy Kr. u. Ide, ebbe a heródesi újjáépített templomba érkezett meg a mi Urunk, Jézus Krisztus.

A jeruzsálemi templom hatalmas, kifaragott kövekből épült.

Egy-egy kő mérete beszédes.

A templom kövei szépen egymáshoz illeszkedve, hófehéren ragyogtak.

A jeruzsálemi templom több épületegyüttesből állt.

Ezeket most nem sorolom fel, de erre utal a tanítványi dicséret másik tagmondata.

A templom épületegyüttest egy templomfal vette körül.

Tizenkét kapun keresztül lehetett bejutni ide.

A legszebb, a legdíszesebb kapu az úgynevezett Ékes-kapu volt.

A Cselekedetek könyvében olvasunk egy itt történt evangéliumi jelenetet a sánta ember meggyógyításáról (Cselekedetek 3,2).

Aztán következett a templom oszlopcsarnoka, hatalmas oszlopokkal.

Egy-egy oszlop 12 méter magas volt, amelyet egyetlen márványból faragtak ki.

A szentély épületét szintén ilyen márványból faragott oszlopok hordozták.

A szentély homlokzata ötvenszer ötven méter nagyságúra épült.

A homlokzatot tömör aranylapokkal burkolták be.

Valóban szép volt a jeruzsálemi templom épülete.

A templom nem öncélúan volt gyönyörűséges és szép.

Ez a templom mindenben az Isten kijelentett parancsai szerint épült meg.

Ennyi szép templomépület pompázik e földön.

De én még tovább megyek ezzel az üzenettel! Meggyőződésem, hogy minden profán világi épület is a maga szépségében, pompájában Jézus Krisztusra mutat, Jézus Krisztust várja, az Isten szeretetét hirdeti, az Isten kegyelmét, amely minden emberi épületet meg akar szentelni, hogy azokban szép életet éljenek az emberek, és szépen bánjanak egymással.

Ez a sokféle szép épület, a maga pompájában a keresztyén kultúra része; a gyönyörű keresztyén kultúra része, templomaival és nem templomaival egyaránt.

Nem a pompázatos épületek miatt van szegénység ezen a világon!

Persze soha nem a gyönyörű épületeket imádjuk, hanem egyedül az Isten előtt hódolunk, aki maga a szépség, akinek minden szépséget köszönhetünk - az épületek szépségén túl minden szépséget -, és aki széppé akarja formálni az életünket is.

A templom szépsége különösképpen is az Isten szépségét jeleníti meg, az Isten szeretetének a szépségét, valamint annak az életnek a szépségét, amelyet Ő nekünk szánt.

Pedig ez az evangélium: Isten szeretete Jézus Krisztusban meglátogatott minket.

Jézus kivonult a templomból.

Jézus megítélte a jeruzsálemi templomot és kivonult onnan, mert ott egy hamis, öncélú istentisztelet folyt a felszínen, amely nem változtatta meg az ember életét, amelytől nem lett szebb az emberi élet.

Ma is ugyanez a döbbenetes ellentmondás terhel bennünket: eljövünk ide a templomba, és aztán ugyanabban a gyarlóságban folytatjuk az életünket, mint amiből idemenekültünk; ugyanabban az önző, gürcölő, konfliktusos életben hajszoljuk egymást tovább.

Ám Jézus nélkül, Jézus Krisztus jelenléte nélkül, az Isten szeretetét nélkülözve mire van esélyünk?

Jézus Krisztus nélkül, az élő hit nélkül értelmetlen az emberi élet, tartalmatlan, üres és sivár, olyan hiábavaló, miként a Prédikátor könyve megvallja ezt: az élő Istenbe vetett hit nélkül minden hiábavalóság (Prédikátor 2,1).

A Jézus Krisztusba vetett hit nélkül, marad az öndicsőítés, a hiúság, a gőg, az önzés, az érdekalapú gondolkodás.

Jézus nélkül minden tekintetben csak úgy szerezhetünk „gazdagságot”; tényleges, vagy szellemi és lelki többletet, ha másoktól elveszünk: pénzt, időt, figyelmet…

Egy közös „vagyonunk” van, és nekünk csak a másik megrövidítése által lehet több.

Elveszünk úgy is a másiktól, ha tehetségünk önhitté torzít bennünket és ezzel megalázzuk a másik embert.

Jézus Krisztus nélkül értelmetlen, tartalmatlan, üres az egyház élete és szolgálata is.

Jézus azt feleli erre: „Látod ezeket a nagy épületeket? Mi lesz velünk, ha Jézus Krisztus kimegy a templomból, az egyházból, a házunkból, a hazánkból, az épületeinkből, mint életünk tereiből?

A romokat most - ebben a háborús helyzetben - szó szerint megtapasztaljuk.

A feltámadott Úrba vetett hit nélkül a feszültségek egyszer csak robbannak, és egymásnak esünk.

Márpedig annyi feszültség vibrál mindenütt; hazánkban is.

Engem bánt, nekem fáj ez a kétfelé hasadás, amit tapasztalunk a közéletben.

Az Úr nélkül nem marad kő kövön, sem a lelki életben, sem az egyéni, sem a közösségi életünkben, sem ezen a világon.

Jézus Krisztus egy evangéliumi jelenetben a következőt hangsúlyozta: Lerombolják ezt a templomot, és én három nap múlva felépítem azt.

Kikérdezik: Mester, negyvenhat évig épült ez a templom, és Te három nap alatt felépíted azt?

Nem véletlen, hogy ezt az örömhírt minden vasárnapi istentiszteleten elmondjuk, hogy el ne felejtsük, amikor testi szemeink mindenütt romokat látnak, amikor szemétkupacon trónolunk, és életünk, lelkünk is romokban hever!

Jézus Krisztus feltámadott, felépítette testének templomát és felépítette a mi életünk templomát is, hogy életünket széppé tegye, az Ő rendjének kedvesen.

Köszönjük Urunk, hogy nem a pusztulásé, a romoké a végső szó, hanem az életé, az élet szépségéé!

A mi templomaink nem ilyenek.

Kő kövön nem marad?

Nem így van!

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2022.

A heródesi Templom lenyűgöző építészeti megoldásai és pazar gazdagsága közmondásos volt Izraelben: „Aki nem látta Heródes Templomát, még soha semmilyen szépet nem látott” - áll a babilóni Talmudban.

Nagy Heródes uralkodásának 18. évében (vagyis i. e. 20/19-ben) kezdte el az akkor már több mint négyszáz esztendős második Templom átépítését.

A munka nagyságára jellemző, hogy az egészen Albinus helytartóságáig (i. sz. 62-64) folytatódott, vagyis összesen mintegy nyolcvan esztendeig tartott.

Kikor Jézus a farizeusok körében botrányt keltő kijelentését tette arról, hogy három évszázada lerombolja és ugyanannyi idő alatt felépíti „templomát”, azok így értetlenkedtek: „Negyvenhat esztendeig épült ez a Templom, és te három nap alatt felépíted azt?” (Jn 2:20)

Ebből talán a kijelentés elhangzásának idejét is kikövetkeztethetjük (i. sz. 26/27).

A Templom egyedülálló pompája rövid időre még Jézus tanítványait is megigézte.

Másként aligha érthetjük meg e furcsa jelenet hátterét: „És kijövén Jézus a Templomból, tovább ment, és hozzá mentek tanítványai, hogy mutogassák neki a Templom épületeit. Jézus pedig mondta nekik: »Nem látjátok-e mindezeket? Bizony mondom nektek: Nem marad itt kő kövön, amely le nem romboltatik.«” (Mt 24:1-2)

Ezek a szavak Jézus végidőkre vonatkozó kinyilatkoztatásait vezették be: a végidő azonban közvetlenül a Názáreti halál és feltámadása után kezdődött.

Jézus próféciája ugyanis egyaránt vonatkozott: (a) a második Templom pusztulására, amely i. sz. 70-ben történt meg; (b) a dánieli „negyedik birodalom” totális győzelmére, és a zsidók szétszóratására, amely a Bar Kochba-felkelés leverése után (i. sz. 135) vált teljessé; (c) az ezeréves messiási királyság eljövetelére, amely mindmáig nem valósult meg.

Jézus ténymegállapításként közölte a Templom jövőbeli pusztulását.

„Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: »Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől. Mert jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak;földre tipornak téged és fiaidat, akik benned laknak, és nem hagynak belőled követ kövön, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.«” (Lk 19:41-44)

A profetikus szavak megdöbbentő pontossággal teljesedtek be negyven esztendő múlva.

Josephus Flavius mint szemtanú írta le a római ostrom rettenetes hónapjait, a sáncépítést a falak körül, majd a város eltiprást.

Jézus, akit szíve mélyéről megindított e szörnyű látomás, kijelentette, hogy Jeruzsálem pusztulásának egyik oka a „békességre szolgálók” (ta prosz eirénén) elhagyása - amit éppen úgy értelmezhetünk a rómaiak elleni felkelésre, mint a polgárháborús viszonyokra; másrészt a „meglátogatás alkalmának” (kairosz tész episzkopész) fel nem ismerése.

Ez utóbbin messiási színre lépését kell értenünk: ne feledjük, hogy mindezek a dicsőségteljes jeruzsálemi bevonulás közben hangzottak el Jézus szájából, amely maga is egy messiási prófécia beteljesítése volt.

Lukács úgy folytatja a történetet, hogy mindjárt igazolja is Jézus szavainak érvényességét: az egész nép rajta csüngött, és őt hallgatta (Lk 19:48); a vallási és politikai elit azonban „igyekezett őt elveszíteni” (Lk 19:47).

A Máté evangéliumában olvasható párhuzamos igehely (23:37-39) viszont egyértelműen a farizeusokat és írástudókat tartja a pusztulás (churbán) okozóinak: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a tyúk szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok! Íme, elhagyottá lesz a ti házatok. Mert mondom nektek: nem láttok engem mostantól fogva mindaddig, amíg azt nem mondjátok: »Áldott, aki az Úr nevében jön!« ” (Zsolt 118:26a)

Máté evangéliuma Jézus korának szellemi vezetőit a próféták gyilkosaiként, illetve azok fiaiként nevezi meg, és „minden igaz vér” kiontásáért őket tartja felelősnek.

Két példája is figyelemre méltó: Ábelt ugyanis áldozata miatt ölte meg Káin; Jójáda pap fiát, Zakariást pedig a Templomban kövezték halálra, amiért figyelmeztette a bálványimádás felé hajló Jóás királyt: „Ha elhagytátok az Urat, ő is elhagy titeket” (2Krón 24:20b).

Az „Íme, elhagyottá lesz a ti házatok” pedig két, a Templommal kapcsolatban elhangzott ószövetségi prófécia kontaminációja, amely szoros összhangban van Zakariás előbbi kijelentésével.

Az egyik Istennek a Salamon templomszentelési imájára adott válaszában hangzott el: „…e házat, amelyet az én nevemnek szenteltem, elvetem szemem elől” (1Kir 9:7-9), a másik Jeremiás két keserű kijelentése arról, hogy „elhagytam házamat” (Jer 12:7), illetve „elpusztul e ház” (22:5).

A bekövetkező második churbán oka tehát mindenekelőtt a vallási-politikai vezetők prófétákkal szemben tanúsított elutasító magatartásában, nem egyszer meggyilkolásában keresendő.

Ezek hoszszú sorában a legfontosabb - de korántsem a legutolsó - a Názáreti Jézus perbe fogása, majd kivégeztetése volt.

Jézus kijelentésében azonban szó sem esik arról, hogy a Messiás elutasítása miatt Isten végleg elfordulna választott népétől, Izraeltől, vagy hogy véglegesnek tekintené a pusztulást.

Sőt, Jézus apokaliptikus kijelentéseit egy, a végidők messiási királyságára vonatkozó, vigasztaló zsoltáridézettel zárja.

Szomorú tény, hogy Jézus próféciái, a Templom pusztulása, valamint Izrael szétszóratása a keresztények döntő többsége számára évszázadokon át Izrael végső és teljes elvettetését „bizonyította”.

A churbán ténye az egyházatyák tollán olyan Égi Jellé vált, amely végérvényesen és egyértelműen mutatta: a zsidók számára nincs visszatérés, Izrael mint állam mindörökre megszűnt, s a Templom soha többé nem fog felépülni.

Ezen egyháztörténeti hagyomány kialakítói tudomást sem vettek arról, hogy az a Jézus, aki (elméletben) az egyház legfőbb tekintélye: Alapítója, Pásztora és Feje, miként viszonyult szolgálata során a jeruzsálemi Templomhoz.

Johannesz szerint Jézus első látogatása a jeruzsálemi Templomban a papok előtt történt, és elvégezték az erre az alkalomra előírt áldozatot (Lk 2:22-24).

Ekkor egy Simeon nevű caddik (igaz), valamint az állandóan a Templomban tartózkodó Channa prófétanő a Szent Szellem által kijelentette, hogy Jézusban maga a Messiás született meg (Lk 2:25-38).

Ezt a hallatlan horderejű igazságot - amelyre Simeon egész életében várt - bizonyára nem halkan, suttogva közölte Máriával és Józseffel!

A Názáreti tanítványai pedig Jézus tanításának színhelyeként a Kidron-völgy felett húzódó „Salamon csarnoka” volt (Jn 10:23), ahol számos csodát tett a nép között.

A tömegtől való félelem annyira motiválta őket, hogy még a nemrégiben Heródes Antipas által kivégeztetett Keresztelő Jánosról sem mertek nyílt véleményt megfogalmazni (Mt 21:23-27).

A Názáreti így szabadon tevékenykedhetett a Templom udvarán, beteljesítve ezzel Aggeus próféciáját: „Nagyobb lesz e második háznak a dicsősége az elsőnél.” (Agg 2:9)

Jézus perében mégis főszerepet kapott a „templomellenesség”.

A vád így hangzott: „Mi hallottuk, amikor ezt mondta: Én lerontom ezt a kézzel csinált Templomot, és három nap alatt másikat építek, amely nem kézzel készült.” (Mt 26:61; Mk 14:58)

A koncepciós perek esetében gyakorta előfordul, hogy a vád alapja szándékos „félrehallás” vagy „csúsztatás”.

Ez esetben olyan rágalomról van szó, amely hamar elterjedt a jeruzsálemi zsidók körében, mivel azoktól is visszahalljuk, akik a kereszten függő Jézust szidalmazták (Mt 27:40; Mk 15:29).

Az „eredeti” kijelentései egyikében Jézus saját személyét - Dávid előképét felhasználva - „a Templomnál nagyobbnak” (értsd: fontosabbnak) nyilvánította (Mt 12:6); a másikban a már említett „rontsátok le a Templomot, és három nap alatt megépítem azt” (Jn 2:19-21) kinyilatkoztatást tette.

A két prófécia összefügg, mivel az Újszövetség a testről mint a Szent Szellem tartózkodási helyéről beszél, így az első példázat azt jelenti: az Életnek elsőbbsége van a Törvénnyel szemben, másként fogalmazva: „nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért”.

A második példázat jelentését pedig maga János adja meg: „Ő pedig a testének templomáról szólt.” Szavait tehát az eredetitől eltérő szövegösszefüggésben magyarázták.

Ezt az Újszövetség már hamis tanúzásnak minősíti.

A Templom és az apostolok

A sávuót (hetek ünnepe, pünkösd) Izrael három jelentős zarándokünnepének egyike volt, amikor minden izraelita férfinak meg kellett jelennie a jeruzsálemi Templomban, természetesen nem üres kézzel.

Mózes törvénye szerint az áldozat mellett szabad akaratból való ajándékot is kellett hozni, az egész családnak örvendeznie kellett az Úr előtt, megemlékezve az Egyiptomból történt szabadulásról (3Móz 23:15-22; 5Móz 16:9-12).

A szombathoz és más ünnepnapokhoz hasonlóan a pünkösd is „szent gyülekezés napja”, vagyis pihenőnap volt, amelyen nem volt szabad dolgozni.

Időszámításunk szerint 30 körül, Sziván 6-án - a pészach után számított ötvenedik napon -, a kora reggeli órákban valószínűleg éppen Habakuk próféta szavait harsogták a felolvasók Jeruzsálem zsinagógáiban és a Templomban összegyűlt zarándokok előtt: „Dicsősége elborítja az egeket, és dicséretével megtelik a föld. Ragyogása, mint a napé, sugarak támadnak mellőle, és ott van az ő hatalmának rejteke…” (Hab 3:3-4)

- Ám ekkor egy váratlan, furcsa esemény történt.

Az Apostolok cselekedetei így írja le a történteket: „Hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek [ti. Jézus tanítványai] . Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szent Szellemmel, és különféle nyelveken kezdte..."

A jeruzsálemi templom az az épületegyüttes, mely az ókori Izrael vallási központját jelentette Jeruzsálemben.

Salamon király templomának és annak környékének rekonstrukciós rajza.

A biblia alapján miután Dávid király elfoglalta az Ófel dombján álló, addig bevehetetlen kánaánita erődöt, a Jebust - a későbbi Jeruzsálemet - Kr. e. 1000 körül, a királyi székhelyét és Izrael vallási központját a szent sátorral együtt ide tetette át.

A templom újjáépítésére II. Felállítottak egy oltárt, elkezdték az áldozatok bemutatását, és helyreállították a mózesi hagyományok ünnepeinek a megtartását.

A feléledésben a samaritánusok is felajánlották a segítségüket, a visszatért zsidók azonban elutasították ezt, mondván, hogy etnikai és vallási értelemben már nem elég tiszták.

A felmerülő akadályok miatt több év szüneteltetés után csak I. e. 521-ben folytatták az építkezést Aggeus és Zakariás próféta buzdítására.

Az építkezést hátráltatta az is, hogy a nép lelkesedése időközben alábbhagyott, amikor látták az új templom alapjait, amely csak árnyéka volt Salamon templomáénak.

Végül I. e. 516-ban készült el az új templom és egy évvel később fel is avatták.

Maga a templom épülete két részből állt, amelyet vaskos függöny (kárpit) választott el egymástól.

A szentélyben a következő tárgyak álltak: arany lámpatartók, az arany oltár (más néven: illatáldozati oltár), 12 asztal a szent kenyereknek (amelyekre minden nap kitették a felszentelt kenyereket); és a hétágú gyertyatartó (más néven: menóra).

A szentek szentje üres maradt.

A szentélybe csak a papok léphettek, míg a szentek szentjébe csak a főpap léphetett, és ő is csak évente egyszer, a nagy engesztelésnapon.

A porrá tört fűszerekből megtöltött égő füstölőt vitte először be, hogy a füst megtöltse a szentek szentjét, majd az áldozati baknak az udvari égőáldozati oltáron kifolyt vérével tért be ide; vallomást tett a saját és a családjának a bűneiről, majd Izrael egész népének bűneiről, értük könyörgött Isten előtt; meghintette a függönyt a vérrel, majd visszatért a néphez az engesztelés áldásával.

A főpap közbenjáró volt Isten és a bűnbánó nép között.

Dániel próféta korábbi jövendöléseinek megfelelően,[6] Kr. e. 169-ben IV. Antiokhosz szeleukida uralkodó kifosztotta és megszentségtelenítette a templomot és a szentek szentjében Zeusz pogány isten szobrát állította fel.

Ez is szerepet játszott a Makkabeusok felkeléséhez.

Kr. e. Kr. e. 63-ban a Jeruzsálemet megszálló Cnaeus Pompeius Magnus hadvezér behatolt a templomba és megdöbbenve látta, hogy a szentélyben nem található az Istenség semmiféle ábrázolása, semmilyen szimbóluma.

Képek, szobrok és mindenféle díszítés nélküli és teljesen egyszerű, a szentek szentje pedig tiszta üres.

Ez a templom három fontos erőfeszítés eredményeként készült el: Salamon templomának megőrzése, Zerubbábel új temploma, majd Heródes újjáépítése, amely a jeruzsálemi vallási élet központjává vált.

noimgs

tags: #herodesi #templom #epitese

Népszerű bejegyzések: