Hobbit családneve zsákos bilbó és a kapcsolódó nevek jelentései a földi és irodalmi összefüggésekben
A hobbit (vagy más néven Félszerzet) népről elmondhatjuk, hogy szerény, de nagyon régi eredetű fajta. Hajdanábban sokkal többen voltak; mindíg is szerették a békét, a nyugalmat és a becsületesen felszántott, kövér televényt: ha csak tehették, jól művelt és ápolt földeken tanyáztak. A kovácsfújtatónál, a vízimalomnál, vagy a szövőszéknél bonyolultabb gépezethez nem értettek, és nem is szerették őket, noha egyébként ügyesen bántak a szerszámokkal. Többnyire már a régmúlt időkben is óvakodtak tőlünk, „a Nagyoktól”, ahogy ők mondják, de már egyre nehezebb rájuk lelni, mert félve kerülnek minket.
Hallásuk kítűnő, a szemük éles; igaz, hajlamosak a hízásra, és nem szoktak fölöslegesen sietni, de azért fürgék és eleven mozgásúak. Kezdettől fogva meg volt az a képességüg, hogy gyorsan és hangtalanul eltűnjenek, ha nagyobb lények csörtettek feléjük, akikkel nem óhajtottak találkozni; ezt a képességüket annyira kifejlesztették, hogy az emberek szemében varázslatosnak tetszik. A hobbitok népe ugyanis kis növésű: még a törpöknél is kisebbek - azazhogy nem olyan testesek és vaskosak, bár sokszor alig alacsonyabbak. Magasságuk változó: a mi mértékegységünk szerint általában hatvan és százharminc centiméter között van.
Tarka ruhákban jártak, főleg a sárgát és a zöldet kedvelték; lábbelet azonban ritkán viseltek, mert a talpukon vastag, kemény bőr nőtt, és a lábfejüket sűrű, gyapjas szőrzet borította. Hosszú, ügyes ujjaikkal igen sok hasznos és tetszetős holmit tudtak készíteni. Arcuk a legtöbbször inkább jóindulatú volt, mint szép: széles, pirospozsgás, szemük csillogó, szájuk mindíg nevetésre áll. Nevettek is jócskán, meg ettek és ittak, sokszor és derekasan; mindig hajlottak az egyszerű tréfákra és a napi hat étkezésre (ha tellett rá).
Nem vitás, hogy jóllehet később elidegenedtek tőlünk, a hobbitok voltaképpen rokonaink: sokkal közelebb állnak hozzánk, mint a tündék, vagy akár a törpök. Valamikor az embernép különféle nyelveit beszélték, a maguk módján, és nagyjából ugyanazt szerették, vagy ugyanattól viszolyogtak, mint az emberek. A hobbitok eredete messze visszanyúlik az Óidőkbe, amelyek nyomtalanul eltűntek, és feledésbe merültek. Annyi mindenesetre biztos, hogy a hobbitok már régóta éltek háborítatlanul Középföldén, amikor a többi nép tudomást szerzett a létezésükről.
Ők voltak a hobbit fajta legáltalánosabb, legtipikusabb és legnépesebb képviselői. A sztúrok erősebbek voltak, a válluk szélesebb, kezük-lábuk nagyobb, és jobban szerették a síkságokat meg a folyópartokat. Sokáig tanyáztak az Anduin, a Nagy folyó partjain, és nem féltek annyira az embernéptől. A legtöbb hobbit még a folyókra és a csónakokra is mélységes aggódalommal tekint, és csak kevesen tudtak úszni, nem úgy, mit a sztúrok.
Az irhafakóknak világosabb volt a bőre és haja, azonkívül magasabbak és karcsúbbak voltak a többieknél; ők a fákat és az erdősségeket szerették. Ők voltak a legkevesebben, a hobbitok északi ágát alkották. Barátibb kapcsolatokat tartottak fenn a tündékkel, mint a többi hobbit; több tehetségük volt a nyelvekhez és a dalokhoz, mint a kézművességhez; ősidők óta jobban szerettek vadászni, mint szántani. Völgyzugolytól északra keltek át a hegyeken, és a Szürke Omboly folyása mentén ereszkedtek alá. Eriadorban hamarosan elvegyültek az előttük érketett törzsekkel, de minthogy valamivel bátrabbak és kalandvágyóbbak voltak, sok gyaplábú vagy sztúr nemzettségnek ők lettek a vezetői, főnökei.
A hobbitok egyik ága sem volt harcias, egymással pedig végképp nem harcoltak soha. A hobbitok Eriador nyugati részein, a Ködhegység és a Lún-hegység között ismerkedtek meg az embernéppel és a tündékkel. Akkoriban még dúnadánok is éltek ott, a tengerentúli Nyugathonból jött embernép királyai, de a számuk egyre fogyatkozott, és Északi Királyságuk kezdett mindenfelé pusztasággá válni. Bőven akadt tehát hely a jövevényeknek, és a hobbitok hamarosan meg is alapították a maguk szabályszerű közösségeit.
Legkorábbi településeiket Bilbó idejében jórészt már rég belepte a por és a feledés; de az egyik, mely az elsők közt vált jelentőssé, még fennállt, ha kissé összezsugorodva is: ez Brí volt, és körülötte a Cset-erdő, nyegyven-egynéhány mérfölddel keletre a Megyétől. A hobbitok minden bizonnyal ebben az időben sajátították el az ábécét és a betűvetést a dúnadánoktól, akik viszont jóval régebben a tündéktől szerezték a tudományukat. Ugyancsak ekkoriban merülhettek feledésbe a régi nyelvek is, melyeket addig beszéltek, és attól fogva mindvégig a Közös Beszédet használták. Mégis megtartották néhány régi szavukat, a hónapok és a napok nevét, azonkívül igen sok ősi személynevet. A hobbitok legendás múltja ez idő tájt válik történelemmé az időszámítás bevezetésével.
Amíg király ült a trónon, névleg az ő alattvalói voltak, de valójában a saját főnökeik kormányozták őket, és a hobbitok egyáltalán nem avatkoztak bele a külvilág dolgaiba. A területet, mely negyven mérföldet tett ki széltében a Messzi Dombságtól a Borbugyan hídjáig, és ötvenet hosszában a nyugati láptól a déli mocsarakig, Megyének nevezték el, s a thán fennhatósága alatt állt. A Megye határait titokban a nyugathoni emberek kószái őrizték, s a hobbitoknak ha volt is valami halvány emlékük az Őrökről és azokról, akik küzdelmes munkájukkal lehetővé tették a Megye hosszú békéjét, mindez hamar feledésbe merült.
Élvezték a védett helyzetüket, de már jó ideje nem tudatosan. Így aztán, noha a Megyében elég sok fegyver megmaradt, inkább csak díszként lógtak a tűzhely felett és a falakon, vagy a nagyüregi múzeumba kerültek. A hobbitok népe azonban a jólét és béke ellenére is meglepően szívós maradt. Ha úgy fordult, nem volt könnyű megrémíteni, vagy megölni őket; talán nem utolsó sorban azért is érezték oly fáradhatatlanul a földi javakat, mert szükség esetén le tudtak mondani róluk, és olyan derekasan viselték a sorsot, bármiféle ellenség vagy az időjárás csapásait, hogy akik ismerték őket, mélységesen elámulnak rajta. csak lassan jöttek indulatba, és nem pusztítottak semmiféle élőlényt sportból, de sarokba szorítva keményen állták a sarat, és ha kellett, még értettek a fegyverforgatáshoz.
Jól bántak az íjjal, mert éles volt a szemük, és biztosan célba találtak. Nemcsak íjjal, és nyíllal. Eredetileg minden hobbit a földbe ásott üregekben élt, legalább is így hitték, és még mindíg az ilyesféle lakóhelyeken érezték magukat a legjobban; de később másmilyen szállásokkal is meg kellett barátkozniuk. Bilbó idejében a Megyében már csak a leggazdagabb és legszegényebb hobbitok laktak régi szokásuk szerint föld alatti szerteágazó alagutakban, szmiálokban, az előbbiek kezdetleges odúkban, az utóbbiak fényűző üregekben. A sík területek azonban nem kedveztek a szmiáloknak, így itt a föld felett építkeztek, egyre több lett a fából, téglából vagy kőből épült ház. Rendszerint hosszú, alacsony, kényelmes házakat építettek, a legrégebbiek még a szmiálokra emlékeztettek, s igen népes családok laktak bennük.
Annyi bizonyos, hogy minden hobbit sokat adott a maga nemzetségére, és rendkívül gondosan számon tartották rokoni kapcsolataikat. A régi hobbitoknak volt még egy különös szokásuk, ami nem maradhat említetlen: agyagból vagy fából készült pipákba tömtek egy növényt, melyet ők pipafű-nek vagy pipalevélnek neveztek, valószínűleg a Nicotiana egyik fajtáját, és beszívták, illetve belélegezték az égő levelek füstjét. E sajátos szokás - a hobbitok inkább „művészetnek” mondták - meglehetősen titokzatos eredetű.
A hobbitok csak a Harmadkor vége felé váltak ismertté a világ számára, amikor is maguk is részt vettek a nagy események formálásában. Az Egy Gyűrű megtalálója, Zsákos Bilbó is hobbit volt, s a Gyűrű korábbi gazdája, Szméagol is valószínűleg az lehetett. Zsáklakó Frodó, a Gyűrűhordozó, mellett még három tagja a Gyűrű Szövetségének hobbit volt. A Gyűrűk Ura fő cselekményét adja ez a történetvezetés, melynek során a Szövetség tagjai közül leginkább őt viseli meg Gandalf halála Móriában.
A Szövetség felbomlik, miután Amon Hennél egyik tagját, Boromirt, megölik az Uruk-Hai-ok, miközben Trufát és Pippint védte. Frodó és Samu a Végzet Hegye felé veszik útjukat, miközben Gollam követi őket, aki szeretné visszaszerezni a Gyűrűt. Frodó elfogja és „megszelídíti” Gollamot, és Mordor felé vezető útjuk során vezetőként használják. Gollam azonban becsapta őket, és Cirith Ungol felé vezetette ket, ahol a Banyapók meg akarta enni őket. Samu megmentette Frodót az orkoktól, és ketten továbbmentek a Végzet Hegye felé. Végül Frodó feladja a Gyűrűhordozást, és a gyűrű visszaszerzése után Gollam vesztette az egyensúlyát és a lávába esett a Gyűrűvel együtt.
A Gyűrű megsemmisült, Szauron elvesztette hatalmát, és béke honolt Középföldén. Számottevően a háború után Samu visszatért a Megyébe, és ott alapította családját; 13 gyermeke született, és többször választották a Megye ispánjává. Frodó és Bilbó később Valinorba utaztak a gyógyulás és a béke reményében. Számontartva a történet összefüggéseit, Zsáklakó Bilbó és Frodó kapcsolata, a Társaság tagjai, és a Gyűrű sorsára döntően ható események mind hozzájárulnak a Harmadkori események végkifejletéhez.
tags: #hobbit #csaladneve #zsakos #csulokok