Kettő simító gyalu: történet és technika a 19. század végéig
A 13. század végétől az európai faipar rohamos fejlődésnek indult, és a 14-15. századtól mind a bútorok fajtái, mind a díszítéstechnikáik, mind a gyártott bútorok mennyisége és minősége a korábbi időszak többszörösére emelkedett. A Miller által tervezett gyalu az 1871-es Stanley-katalógusban-No. 41. A sokfajta szerkezeti összeépítési mód, a díszített élek sokfélesége, a megmunkálások bonyolultsága egyre több különleges méretű és kialakítású szerszámot igényelt.
Ez a fejlődés szinte minden szerszámtípust érintett, de a többiek közül is kiemelkedik a gyalu, hiszen a táblásításnál a rostirányú csapok és a hozzá tartozó árkok, a táblásított elemek fejelő léceinél szintén a csapok és árkok mind ezzel készültek. A díszes profilokkal kialakított éleket ugyancsak több tízféle speciális profilgyaluval tudták elkészíteni. J. A. Traut szabadalmi rajza-1873. A két oldalanként eltérő profilú gyalu első példái a 16. század során jelentek meg, gyakorlatilag egy árok- és a hozzá tartozó csapgyalut egyetlen fából készítették.
A Traut gyalu kései, késrögzítése és vezetője: a két ellenkező irányban álló markolat lehetővé tette, hogy hol árkot gyalultak vele, megfordítva pedig csapot. A fából készült gyalu sokáig az egyetlen kombinációs gyalunak számított. A 18. század közepétől egyre nagyobb számban működő szerszámkészítő szinte kizárólag fából készítette a sok-sok különböző feladatra szánt szerszámait. A 19. század első negyedében a gallérházak és gyárak elterjedése mellett fából készülték a termékek, és a 60-80 fajta profilgyalu már a magára igényes műhelyek alapfelszerelését képezték.
A változó divatnak megfelelő új bútorok új szerszámokat követeltek. Így egy-egy komolyabb műhelyben az évtizedek során több száz speciális szerszám gyűlt össze, amit karban kellett tartani. A 18. század végi Angliában kialakult gyakorlat szerint például az árokgyaluk tokját úgy alakították ki, hogy abba 6-8 különböző szélességű cserekést szállítottak, melyekkel az árkok igen széles skáláját lehetett gyalulni. A második Miller-szabadalom-1875: a tokra szerelt mélységi ütközővel az árok mélységét széles határok között lehetett változtatni, és a szélességi vezetőkkel akár 8-10 cm-rel is készíteni lehetett árkot.
Az ilyen, szinte univerzális árokgyaluk voltak a 19. század végi Európa legkomolyabb és egyben legdrágább szerszámai. A tok és a vezetősín különleges fából (rózsa, ében, paliszander, bukszus) készült, a távolságbeállító csavarokat elefántcsont végződéssel díszítették. A jórészt európai kultúrán kialakult amerikai asztalosság az óhaza szerszámait nemegyszer csak folyamatosan másolta, de a 19. század elejétől kezdett kialakulni a saját szellemiségű szerszámgyártás.
A 1856-os módosított gyalun már a talpak is cserélhetőek voltak, és a többfunkciós gyalut (Multiform Molding Plane) már a nevén is viselte a különféle feladatokat. Az 1867-es katalógusban a Stanley a korábbi mérőléceket és vízmértékeket gyártó vállalkozásból a fém gyaluk gyártásának meghatározó nevévé vált. A No. 41, No. 42 és No. 45 típusok kidolgozottsága és variációi banálisnak tűnhetnek manapság, pedig akkor 41-47-es sorozatuk a faipari szerszámkészlet alapját képezték. A No. 46 és No. 47 változatai a 1874-1876 közötti katalógusokban jelentek meg, majd a No. 45 lett az utódja, amelyet 1909-ig fejlesztettek tovább.
A korabeli gyaluk legnagyobb előnye a mélységi ütköző, a fő- és állítható mellékcsúszka, valamint az állítható oldalvezető volt. A forgatható, többéles elővágó kések lehetővé tették a sokoldalú megmunkálásokat. A készletekben 22 darab kést szállítottak; a késcsere lehetősége és a vágatok állíthatósága új szinteket jelentett. A deszkák végső finomítása, a profilok élbe gyalolása a gyalutok fejlődésével együtt bővült, és a kezdetben csak fa tokokat később öntögetett és fémből készített tokok követték.
Az 1880-as években bevezetett nikkelezett felületkezelés nemcsak időjárásállóságot, de esztétikai értéket is növelt a szerszámokon. A japánozott felület után a nikkelezés jelentős átalakulást hozott a gyaluk terén. A gyalukhoz tartozó használati útmutatók is igen részletesek voltak, amelyek alapján egy ügyes asztalosmester legalább 8 különböző megmunkálást végezhetett különböző variációkban. Folytatás hamarosan.
Az általános használatú simító gyaluk No. 45 és kapcsolódó típusok a kéziszerszámkészlet lényeges elemévé váltak, és a 19. század végétől a faipari műhelyekben szerves részei maradtak. A No. 41 és No. 46 variánsai, a Traut-gyalu és a századfordulós fejlesztések mind hozzájárultak a modern faipar megképződéséhez.
Kerti sütögető fedése
Az egyes gyalu-típusok között a különbségek nem csak méretben és profilban rejlettek, hanem a tok, a talp, a forgácslyuk és a beállítógombek felépítésében is. A hosszú deszkalapok és gerendák simításához előnyösebbek voltak a nagyobb szélességű pengék, míg a végső igazításokhoz a rövid talpú gyaluk alkalmazása ajánlott. A modern műhelyekben is előfordul, hogy a gépi gyaluk mellett a kézi gyalukat is használják, mert egyes feladatokhoz egyszerűbb és hatékonyabb a kézi megmunkálás.
Az univerzális gyaluk hosszú talppal és 36-38 cm hosszú pengével általában a 60 mm széles pengével dolgoznak, és hosszú deszkák lesimítására szolgálnak. A párkánygyalu kisméretű feladatokra, például véggyalulásra és sarkok tisztítására is alkalmas, 90-200 mm közötti hosszúság és 25-40 mm széles pengék jellemzik. A kovácsolt és öntött szerszámok között a legkülönfélébb profilok és élek találhatók, amelyek sokféle feladatra adnak lehetőséget.
Webáruházunkban elérhető például a NEO 41-350 és 41-353 készlet, a Stanley No. 45 és No. 46 variánsai, valamint a különböző méretű és profilú gyalukés-készletek. A fém gyaluk legnagyobb érdeme a precizitás és tartósság, melyek lehetővé teszik a pontos méretre alakítást és a finom felületkialakítást.