Barlangi Gravettiek és a Pilisi vadászok nyomában: a Pilisvörösvár környéki őskor

A Pilis hegység környékén az utolsó jégkorszak végén jelent meg az első ember. Ebben az időben a sarkvidéki hótakaró lehúzódott az európai szárazföld belsejébe, s a Kárpátok vonulatát örök hó fedte. Jellemzők az állandóan rendkívül hűvös nyarak. A tél nagyon hosszú volt, a nyár rövid, hideg és nedves. Az ősz már augusztusban kezdődött. Elszaporodtak a sarkvidéki rókák, hermelinek, havasi pockok. Különös embercsoport élt ekkor a Pilisben a kiskevélyi barlangban és a pilisszántói kőfülkében. Az ősember korának talán legtitokzatosabb embercsoportja Magyarországon! „Barlangi gravettiek", mások szerint „barlangi eszkimók". Nagyon keveset tudunk róluk egyelőre, mert kevés és hiányos az a régészeti lelet, amely tőlük ránk maradt. Azt sem tudjuk biztosan, hogy valóban barlanglakók voltak-e ezek az elzárkózott hegyi emberek, olyan korban, amikor már rég földkunyhókban laktak mindenütt, vagy csak még nem találtuk meg szabad ég alatti vadásztáboraikat.

A pilisi vadászok teljesen a rénszarvasra specializálódották magukat, különlegessé váltak az eszközeik is. Csupán a pilisszántói kőfülkében 1200 rénszarvas combcsontjának gömbölyű végét ütötték le, ami azt mutatja, hogy itt csupán feldarabolták az állatokat, eltávolították a fölösleges részeket a koponyával együtt, a húst pedig elszállították más helyre. Hová? Nem tudjuk. Még érdekesebbek a pilisi vadászok szerszámai. Mindössze kétfajta szerszámukat ismerjük. Az egyik alig néhány centiméter hosszú, pattintott hegy a „gravetthegy". A másik apró, egyik szélén ügyesen pattintott, finom kis penge. Ezeket a kis pengéket leginkább egy zsebkés kisebbik pengéjéhez lehetne hasonlítani, csontból vagy fából készült foglalatba erősítették. A foglalat 20-30 centiméter hosszú is lehetett, a vége csúcsos volt. Két oldalán hosszú rést vágtak a kőpengék számára. A Pilis hegység vadászai valószínűleg oldalági leszármazottai voltak a síksági gravett-ti törzseknek. Erre mutatnak a „mikró" nyílhegyek, de ezt jelzi néhány érdekes csonttárgy is, mely a jégkor végéről maradt ránk. Az egyik barlangban piskóta alakú csontdísz, a másik barlangban csontból faragott, véséssel díszített amulett került elő.

1. A Remete-hegyi Felső-barlangban (Máriaremete és Nagykovácsi között) 1969-ben megtalálták a „neandervölgyi" ember pattintott kőszerszámát. Egyszerű, kitűnően megmunkált, bal oldali élű kaparó volt, az éle kissé fogazott. Az itt előkerült felső-barlangi szerszám anyaga szép fényes, barna színű kőzet. Radiolarit. Régebben jáspisnak nevezték. Megállapítható, hogy Dorog környékéről került ide.

2. A barlangból huszonnégy fajta állat maradványa került elő. Ebből kiderült, hogy mire vadászott az itt élő ősember, és az is, hogy milyen volt az akkori éghajlat, az ember természeti környezete. Ez a fauna, az állatfajoknak ez az együttese, egy-két kivétellel szinte kizárólag vadászat révén került a barlangba. Legnagyobb számmal a barlangi medve fordult elő. Az oroszlán, a mamut, az orrszarvú, az óriásgím agancsaival be sem fért volna a barlang nyílásán. Ezek zsákmányként kerültek ide.

3. Sőt az is megállapítható, hogy csak egyes részeit hurcolták be. Az éghaj tálról még többet mondanak az elejtett állatok. Azt mutatják, hogy lassan lehűlt a klíma, közeledett az utolsó jégkorszak. A hiéna, a vádló, az oroszlán megélt még talán tovább is, de időnként már megjelent a hófajd és az északi rénszarvas.

A régészeti feltárásokból kiderült, hogy a réteg megannyi leletével nem lehet fiatalabb a Würm-jégkor kezdeténél. Természetesen itt vadászott, de eljutott a vörösvári völgybe is egészen Dorogig. Azonkívül megfordult Budafokon vagy a Tétényi síkságon. S az itt talált hatalmas medveagyar megtetszett neki és hazavitte a barlangjába. Ajégkorszak végén a tőlünk északra és délre talált ősemberek, azaz ezek a különös vadászok a rénszarvasokkal együtt eltűntek. Elmúlt a jégkorszak, lejárt a mamut- és rénszarvasvadászok ideje. E vidék ősemberei bizonyára ismerték már a barlangok adta természetes lakásokon kívül a földbe vájt lakóputrit is. Olyan volt ez már, mint később az első földművelőké. Le is telepedhettek volna, ha nem a vadászat hajtja őket.

Elkészült az első, agancsból csiszolt „kapa", amilyennel pár ezer év múlva a legegyszerűbb fajta földművelést kezdte meg az ember. Foglalatba erősítette a kőpengéket, ugyanúgy, ahogyan később az első sarlók éle készült. Ismerték a csontból csiszolt „varrótűt", ám egyelőre inakkal varrtak.

Az időszámítás kezdete körüli években Augustus császár a Dunántúl megszállásával a Római Birodalom határát előretolta a Dunáig. Augustus császár önéletrajzában azt írja, hogy előtte a római hadsereg sohasem jutott el Pannoniáig. Fővezére, Tiberius legyőzte a barbárokat és a birodalom határa északon is, keleten is a Duna lett. A határ védelme céljából a folyam mentén kőtáborokat építettek őrtornyokkal (burgus), görögül=pyrgos, németül=Burg. Az őrtornyok legénysége részben futóárokkal, részben fáklyajelekkel érintkezett egymással. Az ásatások kiderítették, hogy a burgu-sok legénysége önellátásra volt utalva: a katonák földet műveltek, maguk őrölték lisztjüket kézimalmon vagy vízimalmon. Kenyérsütő kemencéjük is volt.

Pannónia a Római Birodalom legjobban megerősített tartománya volt, amennyiben 4 légió védte határait. (Egy légió általában 6000 gyalogosból, 120 lovasból és néhány ezer fos segédcsapatból állott.) A Brigetió-ban (O-Szőny) táborozó I. légió a quadok ellen védte a Duna északi szakaszát, a II. Duna túlsó oldalán lakó barbárok (markomannok, quadok, jazigok) gyakran be-betörtek Pannoniába és nagy kárt okoztak nemcsak a légió katonáinak, hanem a pannon őslakosságnak is. Ulpius Traianus véget vetett az állandó barbár betöréseknek. Uralkodása utolsó éveiben hatalmas harapófogóba veszi Regensburg (Castra Regina) és Dácia közti barbárokat és tönkreveri őket. Ulpius Traianus ekkor már a Vörösváron keresztül vezető római utat is felhasználta.

Hadrianus, Marcus Aurelius és Traianus korának építményei nyomán a táj katonai-stratégiai fontosságú átkelőhelynek bizonyult. A császár hosszú éveket töltött a Duna vonalán, a brigetioi tábort az ő uralkodása kezdetén építették. A centralizált hatalom és a római infrastruktúra nyomán megismerhetjük a vidéki települések és a katonai táborok elrendezését: a község északi részén római segédtábor volt, amelynek alapkövei a templom oldalában elhelyezett római dombormű került elő, s amelyet sokszor áldozati maradványokkal tárt fel a talaj.

Az 1960-as évekbeli ásatások során megismert sírkövek és domborművek részletei szerint a Szabadságligeti területen korai római jelenlét nyomai mutatkoznak meg. A keresett dombormű Balatonszemesen az Árnyas fasor I. sz. feliratát közölte; fotóját a Budapest Régiségei XIV. kötetében közölték. A dombormű és a sírkövön látható alakok a rómaiak és a helyi lakosság találkozásátidézik, az életmód és a temetkezési szokások alapján a korszak képe összetett volt. A templom déli falába beépített sírkő eredetileg a Szabadságligeti római segédtáborból származik, s 18. századi renoválás során tűnt fel újra a közkincsben.

A rómaiak útépítési módszereiről a korabeli források és régészeti rekonstrukciók szerint az út alapozása masszív bazalttömbökkel történt, hosszú ideig tartó döngöléssel és több rétegű murvás-kő burkolattal. A mintamagas, középtömbös szerkezetek és a domború, esővíz-elvezető felület biztosította a tartós utat. Az Aquincumtól Brigetióba vezető út kezdetben a Duna vonalát követte, majd később az útvonal rövidebbé vált, és átló irányban levágta a Duna-kanyart. Rómer Flóris a 19. században meghatározta a Pilisvörösvár környéki római út nyomait, és Vásárhelyi Géza 1892-es munkájában ezt a megfigyelést részletezte is.

És végül a jelenkorba hozva minden történeti szál összefonódik a helyi közösségekben: családunk szikvíz- és ballonos vízadagoló vállalkozása Pilisvörösváron több évtizedes múltra tekint vissza. A vállalkozás célja a környezettudatosság hangsúlyozása és a szikvíz megismertetése a széles közönséggel, miközben a műanyag hulladék csökkenését is elősegíti. A történeti-források és a helytörténeti kutatások összefüggnek a kortárs gazdasági és kulturális életben is, hiszen a régészeti emlékek feltárása és a helyi közösség innovatív vállalkozásai egyaránt hozzájárulnak a térség sokrétű identitásához.

Az útépítés példája a jól ismert római mérnöki hagyományokra épült, mely a későbbi népvándorlások korában is fontos szerepet játszott. A hadtudomány és a földművelés egyidőben fejlődött, hiszen a katonavárosok és polgárvárosok létrejötte új életformát és gazdasági rendszert teremtett a vidéken. A falak és köztük húzódó utak ma is emlékeztetnek arra a folyamatos kapcsolatra, amely a természeti környezet és az emberi közösségek között fennállt az ősi időkben is.

A történeti kutatások tükrében látható, hogy a Pilisvörösvár környéki emlékek nem csak a régészek számára adnak útmutatót, hanem minden jelenkori lakos számára is identitást képeznek: a múltból fakadó megértés a jelenben is érvényes marad, legyen szó megfigyelésekről vagy helyi vállalkozásokról.

tags: #manhertz #jozsef #badogos #pilisvorosvar

Népszerű bejegyzések:

• Téglák impregnálása
• Hogyan működik a Verke airbrush? Részletes összehasonlítás
• DIEGO megoldások laminalt padlóra Törökszentmiklóson
• Mindent a füstcsövekről és kéménybekötésekről
• Részletes útmutató az alapozás helyes megközelítéséhez