Marosi Ernő: középkorász, művészettörténész és tudománytörténet-kidolgozó jelentőségű alak a magyar kultúrtörténetben
Marosi Ernő Széchenyi-díjas művészettörténész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja 2021. július 9-én elhunyt; halálát követően a magyar művészettörténet-írás egyik legfontosabb életműve ér véget, amely a középkor magyarországi vizsgálatainak megítélését alapjaiban formálta meg.
Életút és pályafutás
1963-ban végzett az ELTE magyar-művészettörténet szakpárján, majd 1963-tól a Művészettörténeti Tanszéken gyakornokként kezdte pályáját.
Idővel docenssé, 1991-től egyetemi tanárrá, végül professor emeritussá vált; 1991 és 2000 között az ELTE MVT igazgatóhelyettese, később az MTA Művészettörténeti Kutatócsoportjának igazgatóhelyettese lett, majd 2001 és 2010 között az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetének igazgatója, majd kutatóprofesszora volt.
1963-1964-ben a nagy generációhoz tartozó alkotói és kutatói korszakok hatását is szemléletében ötvözte: az építészet, a szobrászat, az ötvösség és a kisművészetek kutatása mind oldalaivá váltak munkásságának.
Kutatási irányok és különleges eredmények
A középkor teljes időszakának kutatója volt, és kiemelkedő figyelmet fordított az építészeti emlékekre, a kőfaragványokra, a szobrászatra, az ötvösművességre, valamint a koronázási palásttól a románikán át a gótikáig terjedő művészeti emlékekre.
Számos programadó kiállítást szervezett: az Árpád-kori kőfaragványok (1978) és a Művészet I. Lajos király korában 1342-1382 (1982) Székesfehérváron, valamint a Művészet Zsigmond király korában 1387-1437 (1987) Budapesten a Budapesti Történeti Múzeumban.
Ő szerkesztette a Magyarországi művészet története akadémiai kézikönyv-sorozatában a gótikának szentelt két kötetét: A gótika Magyarországon (Stílusok - korszakok, 2008).
Kiemelkedő publikációk és munkásság hatása
Egyik legfontosabb eredménye a budavári szoborlelet kapcsán megnyíló kutatási terület: a budai várban 1974-ben előkerült stílus- és datálási kérdések európai összefüggéseinek feltárása, a Kelet-Nyugat kapcsolatok megismerése a 14-15. századi Magyarországon.
A szoborlelet megítélésével kapcsolatos kutatások mellett kiemelt figyelmet fordított az udvari reprezentációk emlékanyagára és annak kutatására, amely a 14-15. századi Magyarország művészetének megújításához vezetett.
Ő volt az a kutató, aki a középkort átfogó irodalmi munkákat és tankönyveket írt, magyar középkori művészet és építészet történetének átfogó áttekintéseit adva a hallgatók és kutatók számára: A középkori művészet világa; A középkori művészet történetének olvasókönyve; Bevezetés a művészettörténetbe; A román kor művészete; A középkor művészete I. 1000-1250 és II. 1250-1500.
Nemzetközi összefüggések és hazai történeti kontextus
Tudománytörténeti publikációiban Marosi Ernő a magyar művészettörténet-írás történetét a Bécsi iskolával párhuzamos jelenségként ábrázolta, és 1983-ban megnyílt a Die ungarische Kunstgeschichte und die Wiener Schule 1846-1930 kiállítás a bécsi Collegium Hungaricum keretében.
1999-ben jelent meg A magyar művészettörténet-írás programjai. Válogatás két évszázad írásaiból című kötet, amely a szerkesztő által a magyar művészettörténet-írás történetét összegző összefoglaló írást is tartalmazza.
Örökség és tisztelet
Marosi Ernő hatalmas hatású személyiség volt: a 20. század utolsó harmadának és a 21. század elejének legnagyobb hatású magyar művészettörténésze, aki véleményét sosem rejtette véka alá, és kiemelten hirdette az ars una eszméjét.
A megemlékező kiadványok és tanulmánykötetek, többek között a Bonum ut pulchrum. Essays in Art History in Honour of Ernő Marosi on his Seventieth Birthday (2010) és a Marosi Ernő. Enigma (2009/2010) kötetek ezt a sokrétű tudását és tiszteletét mutatják.
Halála után az ELTE Művészettörténeti Intézete Disputatio de quodlibet című konferenciával köszöntötte, és az ENSZ-szerű nemzetközi kontextusban is elismerik kutatói örökségét, amely a jövő művészettörténész generációit is inspirálja.