Gitar nyak ragasztása és restaurálása egy fragmentált 1965-ös Gibson SG példányon
Gitonnyak ragasztás egy 1965-ben készült Gibson SG gitáron
Egy törés, vagy repedés a nyak-test találkozásánál sajnos elég gyakori Gibson SG-k esetében.
A képeken látható 1965-ös évjáratú hangszer is sajnos megrepedt, a magas oldalon a nyak tövében a pickup helyéig óvatosan megmozgatva látszik ahogy nyílik a repedés...
Nincs mese, ragasztunk.
Régi nitrolakkos gitár átvizsgálásánál nagy segítség egy jó uv lámpa.
Az eredeti lakk zöldes fénnyel ragyog a lámpa alatt, míg a későbbi lakkpótlások lilás-feketés színnel jól elkülönülnek.
Mivel a repedés nagyon kicsit feszíthető szét, valami olyan ragasztó kell, ami viszonylag folyékony, jól be tud folyni...
Bocs titebond, ezúttal a jó öreg enyv játssza a főszerepet.
Bőrenyv főzetet készítettem egy csipet csontenyv hozzáadásával, és kellőképp megmelegítettem a repedés környékét.
Mostanában többször előkerült már Schönbach, illetve mai nevén Luby városa.
Minő meglepő, hogy a német Hoyer vállalat is innen származik.
A második világháború utáni áttelepítések során a névadó, Franz Hoyer és családja a németországi Erlangenbeli Tennelohébe került.
Már 1874-től kezdve készített Franz hangszereket, sőt felmenői is hangszerkészítők voltak.
Az áttelepülés után a vállalat az utódok keze munkája nyomán gyarapodott, és Németország egyik jelentős hangszermárkájává nőtte ki magát.
A cég négy generáción keresztül működött a család vezetésével, végül 1987-ben fejezte be működését.
Az itt bemutatott gitár egy nagyon szépen megépített akusztikus fémhúros.
Azért hozták hozzám, mert a nyaktő sajnos eltörött, és a nyakszár a húrok húzásától befelé hajlott.
Ennek elsődleges oka nem a ragasztás gyenge minősége, vagy a túlzott terhelés (rossz húrok használata), hanem a furcsa konstrukció.
A nyak fecskefarkas csapolással volt a felsőtőkébe ragasztva, ám nem a nyaktő teljes hosszában.
A tető felőli felső harmadban ugyanis valamiért a nyakszár elég vastagon továbbfutott a híd felé, egészen a hangnyílás felett elhelyezkedő merevítő gerendáig.
Semmilyen gyakorlati hasznot nem tudok ennek a megoldásnak tulajdonítani, olyan, mintha egy ideig csavarozott nyakúnak szánták volna a hangszert, de aztán mégis meggondolták magukat, és beragasztották.
A csapolt résszel egyébként semmi probléma, az olyan atombiztosan tartott, hogy megőszültem, mire kioperáltam a helyéről.
A nyakszár viszont, mivel nem tudott megtámaszkodni a felsőtőkén, a húrok húzása hatására ott tört el, ahol a leggyengébb volt a szerkezet, a felsőtőkébe rögzült nyaktő és a hozzá ragasztott nyakszár határánál.
Csak épp a nyaktő darabokban.
Mint a képeken is látszik, a nyak rétegelt lemezből készült.
Ez a fajta megoldás sok német hangszeren látható, én elsősorban Framusokon szoktam találkozni vele, de újabban hasonló kinézetű anyagba futottam a Martin cég legolcsóbb kategóriás gitárjain is.
Régebben nagyon szerettem ezt az anyagot, legfőképpen azért, mert nem volt vele sok dolgom.
Rétegelt voltából kifolyólag nem vetemedik, hiszen az egyes szeletekben ható erők kiegyenlítik egymást.
Mi másra lenne szükségünk még?
A fentebb említett második probléma akkor jelentkezik, ha ez a konstrukció nedvességgel találkozik.
Legyen ez nem megfelelő tárolási körülmény, vagy bontási kísérlet.
Olyan szépen bele volt ragasztva a nyaktő a testbe, hogy pusztán hő segítségével reményem se volt kibontani, így gőzt és szeszt használtam.
Emlékszik még valaki a Framus duplanyakú gitárra, amin fejtörést javítottam, és szegélyezést pótoltam?
Segítek, itt található: link.
Ott arról volt szó, hogy egy évek óta pincében rohadó hangszert próbáltam újra életre kelteni, egy Framus duplanyakú gitárt.
Akkoriban egyszerűen nem fért a fejembe, hogy miképp lehetséges, hogy a fogólap sokkal keskenyebb a nyaknál.
Látszott, hogy eredetileg is volt szegély a nyakon, ez valahol időközben elkorhadt, de megvoltak a fogólap oldalában a műanyag pozíciójelölők, amik jól megmutatták, hogy milyen vastag volt eredetileg a szegély.
Ez a fogólappal összeadva egyszerűen nem adta ki a nyak szélességét, és így abnormálisan széles szegélyt kellett csinálnom, hogy valahogy kinézzen.
Nos, ma már tudom, mi volt a gond gyökere.
Félreértés ne essék, egy gitár életében jó esetben nem kerül kapcsolatba annyi vízzel, ami ezt a problémát előhozhatná, de ha mondjuk egy kicsit kísérletező kedvű az illető, és mondjuk nem tetszik neki a nyak lakkozása, akkor ha lecsiszolja, és beereszti olajjal, már kész a baj.
Vagy akár a kéz izzadságától.
Tehát. A nyakszár könnyen kijött.
Miután az operáció sikerrel járt, konstatálhattam, hogy a nyaktő imént kiszedett darabja bizony jó két milliméterrel szélesebbére hízott, mint a korábban párját képező nyakszár-rész.
Nem terveztem újralakkozni a nyaktövet, de így már muszáj volt.
Itt már nincs lépcső a nyakszár és nyaktő találkozásánál, de jól látható, hogy az alsó illesztésnél a korábban folytonos rétegvonalak nem nagyon illeszkednek egymáshoz.
A krétanyomok az illesztést segítik, megmutatják, hol illeszkedik már a fészek és a nyaktő.
A hangszer belsejében is volt egy pár apróbb munka, néhány bordafelválás, repedésmegerősítés, valamint egy kávamerevítő furnércsík visszaragasztása.
Ezt most mutatok egy új módszert, amit akkor lehet alkalmazni hangszer belsejében, ha nincs szükség túl erős szorításra.
Végül a hangszer elkészült, és ha nem is világklasszis, de egy nagyon kényelmes, jó hangú akusztikus gitár lett belőle.
Tömör, minőségi anyagokból épült, csak azt a nyakrögzítési megoldást oldották volna meg máshogy.
Szerettem volna felújítani egy gitárt.
Erre felnéztem a falra, ahol klasszikus gitárom lógott, igen viharvert állapotban.
Kisebb vizsgálódás után rájöttem, hogy ennek a gitárnak annyi baja van, mint a nyű.
Nem használom, csak itthon kapom kézbe néha.
Arra lettem figyelmes, hogy a nyaka görbe, viszont van benne nyakmerevítő pálca.
Egy szakasz: Keményfa csiszoló - nem volt elég…Reszelővel kb. 2.
Ezután nekiláttam a bundok koronázásához.
Ezután a felső nyerget preparáltam: a kedvenc pillanaragasztós-szódabikarbónás módszeremmel megemeltem a nyereg vájatait, így a húrok 1-1,5mm-rel feljebb kerültek a fejnéll.
Posted by on 2012, okt. 18.
Régóta nem jelentkeztem már semmi szakmai jellegű cikkel, sőt, eléggé elmaradtam általában a frissítésekkel.
A szópárbaj végén a lány meglátva a srác földön hagyott gitártokját így fakadt ki „…and take your fuckin’ guitar down with you!” és rátaposott.
A gitár benne volt és eltört, elég csúnyán, egy nagy repedés majdnem a test teljes hosszában és egy kisebb középen.
Az ilyen sérülés természetesen javítható, de ehhez az kell, hogy alulról felfelé nyomva és befelé feszítve a törött részt ismét egy magasságba emeljük az oldalt megmaradt darabbal és a ragasztó száradási idejére folyamatosan ott is tartassuk.
Ehhez használható spéci kis eszközt forgalmaz a Stew-Mac nevű hangszerész-ellátó, amolyan csuklós szerkezet ez, amit egy bowdennel kívülről lehet mozgatni.
Megéri? Nem biztos.
Mivel már használtam ilyeneket - otthon például a Wolfcraft szorítókat - emlékeztem, hogy kell lennie egészen tenyérnyi méretben is.
Először is a fix pofát lecsavaroztam és megfordítva tettem rá.
Mivel a hangszer a mester műhelyében hagytuk, ő épp utazott, én meg otthon voltam, a neten a néztem utána a Gibson LG-0 gitár méreteinek és azt találtam, hogy a húrláb vonalában 4.5, a nyak végénél 3.5 hüvelyk a test mélysége.
Ennél nyilván valamivel kisebbre kellett vennem, hogy beférjen alája, figyelembe véve a bordákat is.
Lemértem hát mind a kettőt úgy, hogy a megadott méretnél kb. Lehúztam róla a mozgó pofát és megfordítva visszaraktam.
Természetesen ugyanolyan jól működött ebbe az irányba is, egy baj volt csak: a végén már nem volt ütköző, ezért ha kicsit óvatlanul túlmozdítottam, leugrott.
És tessék, kész is a szerszám, kb. negyed órányi munkával, szemben az egy darab húszezer forintos árával, én kettőt is csináltam 2500 forintból.
Még egy dolgot kellett kitalálni: hogy is csináljuk a teljes hosszban történő feszítést.
Ezt valahogy el kellett helyezni a repedések alatt, majd alábújtatni a kis Macgyver-emelőt (aminesk a pofáját leragasztottuk sütőpapírral, hogy a kifolyó ragasztó ne tapadjon hozzá majd) és nekilátni.
A feladat nem tűnt bonyolultnak, de végül ez vette el a legtöbb időt.
Először a vonalzó rögzítésével gyűlt meg a bajunk.
Próbáltuk papír ragasztószalaggal, de semmit nem ért, a vonalzó túl nehéz volt és mivel nem is a fedlap felületére, hanem a bordákra támaszkodott, nem volt igazán közeli ragasztási felület.
Képzeljétek el, hogy az ember könyékig benne matat egy szűk fadobozban, mélyen a híd vonalától még lejjebb, ahol nem tudja, éppen mi hol van, csak a „kezével lát”.
Tovább finomítottuk a technikát: kettéválasztottuk a mágneseket és felét a híd felé, felét a nyak felé toltuk, így már két ponton rögzítették a vonalzót, ez elég lett ahhoz, hogy ne forduljon el.
A belső rész készen állt, jöhetett a külső: itt megbeszéltük, hogy amíg én az emelőket kezelem, a mesteremnek egy kicsit szét kell feszíteni a két érintkező felületet, hiszen nagy erővel egymásba akadtak és el kell távolodniuk egymástól, hogy fel lehessen nyomni.
Én elkezdtem a hátsó emelőt felfelé mozgatni, ő pedig egy vékony, de széles fejű csavarhúzóval elkezdte feszíteni a két részt óvatosan.
Meglehetősen nehéz dolgom volt, ugyanis csak a hüvelyk és mutatóujjam erejére hagyatkozva voltam kénytelen az emelő billentyűjét nyomogatni, máshogy nem fértem hozzá.
A ragasztó szépen nyomódott ki a rések mentén, ami mutatja, hogy a két felület tényleg rendesen kezd összepréselődni.
A kisebb, belső repedés teteje azért nem volt még teljesen jó magasságban, az valahogy inkább felfelé állt el most.
tags: #torot #gitarnyak #ragasztasa