A Fényképezőgép Zárszerkezetek: Központi és Redőnyzárak – Mikor Melyiket Használjuk?
A fényképezőgép optikai lencsékből és fényvédett részből álló szerkezet. A lencsék egy zárszerkezeten keresztül képet vetítenek egy rögzítő felületre (analóg filmre vagy digitális CCD-re). Latin eredetű szóval - kamerának is nevezik. A fényképezőgép elődje a camera obscura volt, amely lényegében egy elsötétített szobából vagy dobozból állt, amelybe konvex lencsén keresztül engedtek fényt. A lencse fókuszpontjában lévő falon vagy papíron jelent meg a külvilág képe. A camera obscura működési elvét először az arab Ibn al-Haytham (Alhazen) írta le optikai tárgyú könyvében (1015-1021). Alhazen műve latinra fordítva De Aspectibus („A látásról”) címen jelent meg Európában 1200 körül, és feltehetően hatással volt Roger Bacon kísérleteire is. Bacon jegyzetei és rajzai, amelyet Perspectiva címmel adtak ki 1267-ben, nem tartalmaznak utalást arra, hogy elkészített volna egy ilyen elven működő kamerát.
Az első, gyakorlatban is használható fényképezőgépet Johann Zahn építette 1685-ben, de még közel 150 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy igazán elterjedjen és széles körben használható legyen. Az első fényképezőgépekbe minden felvétel előtt egy fényérzékeny lemezt kellett beilleszteni, a fókuszálást a lencse és a lemez közötti távolság változtatásával hajtották végre. A kompozíciót a gép hátoldalán elhelyezett üveglapon ellenőrizték, majd ezután a lencsevédő eltávolításával készült a kép. Louis Daguerre francia feltaláló kísérletezte ki a róla elnevezett dagerrotípia eljárást, amelynél a fényérzékeny réteget rézlemezekre vitte fel. Az első igazi fényképet a francia Joseph Nicéphore Niépce készítette 1826-ban vagy 1827-ben, egy Charles és Vincent Chevalier testvérek által gyártott fadobozos fényképezőgéppel. Frederick Scott Archer 1850-ben dolgozta ki a nedves kollódiumos eljárást, amely drasztikusan lerövidítette a kép elkészítéséhez szükséges expozíciós időt. Az eljárás hátránya volt, hogy a fényképésznek frissen, a helyszínen (általában egy mobil sötétszobában) kellett előkészíteni a fényérzékeny lemezt, illetve előhívni a képet. Ennek ellenére az ambrotípia és a ferrotípia eljárások széles körben elterjedtek a 19. század második felére. A nedves kollódiumos eljárást használó kamerák sem sokban különböztek elődeiktől, bár egyes fejlettebb példányokon az üveglemez előkészítését a kamerán belül is végre lehetett hajtani. Más kamerákra több lencsét illesztettek, ezekkel képes levelezőlapot lehetett készíteni.
A hagyományos vagy analóg fényképezőgépek a fényképet fényérzékeny filmre vagy lemezre rögzítik. A videókamerák és a digitális fényképezőgépek elektronikus úton, egy CCD vagy CMOS érzékelő segítségével készítik a képet, amelyet aztán mágnesszalagon vagy más adatrögzítő berendezésen rögzítenek. A fényképezőgépek kezdetben csak állóképek elkészítésére voltak alkalmasak, míg a mozgóképet rögzítő eszközöket videókamerának nevezik. A fényképezőgép objektívje gyűjti össze a fénykép alanyáról visszaverődő fényt és fókuszálja a fényérzékeny filmen vagy érzékelőn. Az objektív kialakítása és a gyártás során felhasznált anyagok minősége döntően befolyásolja az elkészült kép minőségét. A kamerák fejlődésével párhuzamosan a 18. századtól kezdve az üvegipar is robbanásszerű fejlődésen ment keresztül, amely egyre jobb minőségű objektívek elkészítését tette lehetővé. A legjobb lencsék sem képesek tökéletesen leképezni a valóságot, amelynek képét különböző mértékben torzítják, illetve életlenül adják vissza (ezeket lencsehibának nevezik). A lencsehibák okozta torzításokat kompenzálni lehet úgy, hogy a leképezésre több lencséből összetett objektívet alkalmazunk.
Az objektívek optikai tulajdonságainak köszönhetően csak a kamerától bizonyos távolságban lévő tárgyak és személyek lesznek élesek a képen. A gyakorlatban azonban a beállított távolságnál közelebbi és távolabbi részletek is élesek lesznek - ez a mélységélesség. A legolcsóbb kamerákban úgynevezett fix vagy rögzített fókuszú lencsék találhatók, amelyek lehetővé teszik, hogy a kamerától 3 méteres távolságra minden nagyjából fókuszban legyen (a képminőség rovására). Ezek az objektívek általában a legolcsóbb, eldobható vagy egyszer használatos kamerákban találhatók. A távolságmérővel felszerelt fényképezőgépek lehetővé teszik a fényképezőgép és a téma közötti távolság meghatározását a gép tetejére szerelt, a fő objektívvel párhuzamos optikai tengelyű lencse segítségével. A fókuszálás a legegyszerűbb a tükörreflexes kameráknál, ahol a fényképész közvetlenül látja a fő objektíven keresztül a képet és vizuálisan tudja beállítani a fókusztávolságot. A legegyszerűbb tükörreflexes fényképezőgépeknél a gépváz belsejében 45°-os szögben ferdén elhelyezett, az expozíció pillanatában felcsapódó síktükör az objektív által alkotott képet a tükör felett elhelyezett matt üvegre vetíti. A közepes és nagy formátumú fényképezőgépeknél elterjedt megoldás a mattüveg, amelyre az objektív kivetíti a téma képét és lehetővé teszi a kompozíció és a fókusz pontos beállítását.
A kép elkészítését exponálásnak nevezik, vagyis amikor a zár kioldásával a fényérzékeny filmet vagy érzékelőt kiteszik a tárgyról visszaverődő fénysugaraknak. Az expozíciós idő függ a rendelkezésre álló fény erősségétől (fényes nappal rövidebb, borús időben hosszabb, éjszaka, vaku nélkül akár több másodperc vagy perc is lehet), illetve az objektív fényerejétől függ, amely a beállítható legtágabb nyílást jelöli, amelyen keresztül a fény átjuthat.
A Zárszerkezetek Típusai és Működésük
A fényképezőgépekben a zárszerkezet (shutter) feladata annak biztosítása, hogy a megvilágítás a kívánt ideig érje a fényérzékeny felületet. Ennek az időnek a neve záridő. A záraknak alapvetően három típusával találkozhatunk: központi zárak, redőnyzárak, elektronikus zárak. Bár nincs közvetlen összefüggés, de ezek felhasználási területe ma egy-egy fényképezőgép kategóriához kötődik.
Redőnyzárak (Focal Plane Shutter)
A kisformátumú digitális tükörreflexes és távmérős fényképezőgépekben leginkább a redőnyzár (focal plane shutter) az elterjedt. Ahogyan angol nyelvű elnevezése is utal rá, közvetlenül az érzékelő előtt helyezkedik el. A redőnyzár kettő darab redőnyből (curtains) áll, amelyek régebben textilből készültek, ma már inkább fémet használnak erre a célra. A redőnyök általában függőleges irányban mozdulnak el (vertical travel fps), ezt a folyamatot lefutásnak nevezzük. Az első redőny alaphelyzetben takarja a képérzékelőt és lefutás közben szabaddá teszi a fény útját. A második redőny ennek pontosan az ellenkezője, tehát alaphelyzetben beereszti a fényt, lefutása közben pedig útját állja. A két redőny lefutásának indítása között eltelt idő maga a záridő, amely folyamatos fény esetén meghatározza az expozíciós időt. A teljes felület egyenletes megvilágítása érdekében alapvető fontosságú, hogy a redőnyök azonos sebességgel mozogjanak.
Nyilvánvaló, hogy a redőnyök nem végtelen sebességgel futnak le, hiszen mechanikus szerkezetek. Ha a záridő lényegesen nagyobb, mint a redőnyök lefutásához szükséges idő, akkor egy rés figyelhető meg, amely végigfut az érzékelő előtt. Ezt a működési elvet utánozza le a redőnyzár, fényképezőgépbe építhető méretben. A nyílásnak azt a peremét, amely először lép be az érzékelő felé, az 1. redőny valósítja meg, a nyílás másik peremét, amely később lép be, a 2. redőny. Ha a téma statikus és megvilágítása folyamatos, akkor a rés láthatóságában meglévő különbségnek semmilyen jelentősége nincs az expozíció szempontjából. Az érzékelő felületének minden pontját pontosan egy záridőnyi ideig éri a fény.
Teljesen más azonban a helyzet, ha a megvilágítás nem folyamatos. A fényképészetben a leggyakrabb kiegészítő fényforrás a villanófény (vaku). Ezekre jellemző, hogy a fényenergia jelentős részét egy igen rövid fényimpulzus formájában sugározzák ki, amely ezredmásodpercnél is rövidebb. Ha az expozíciót létrehozó fénymennyiség jelentős része úgy éri a zárszerkezetet, hogy az érzékelő egy része ebben a pillanatban takarva van, hibás képet kapunk. A villanást alaphelyzetben úgy időzíti a fényképezőgép, hogy az 1. redőny lefutása után induljon. Ez a helyzet elkerülendő. Meg kell keresni azt a legrövidebb záridőt, amely mellett a zárnak van olyan állapota, hogy az érzékelő teljes felülete nyitott marad. Ez az idő a redőny lefutásához szükséges idő és a villanófény impulzusának hossza, amelyet vakuszinkron-időnek nevezünk. Jellemző értéke: 1/50s-1/500s, jelölése: X, az ehhez szükséges szinkron üzemmódnak pedig: X-Sync.
A redőnyzár működési elvéből adódó jelenség, hogy a nagy sebességgel mozgó témáról torz képet hoz létre. A redőnnyel megegyező irányban mozgó tárgyat nyújtja, a vele szemben mozgót összenyomja, a merőleges irányban haladónál pedig megdönti a vonalakat. Ez abból ered, hogy kis záridőnél a rés lefutásának következtében az érzékelő különböző részeit más és más időpontban éri el a fény, így a mozgó téma eltérő állapota kerül megörökítésre a kép alján és tetején.
A redőnyzár bonyolult és drága szerkezet. Nem csak pontosan és gyorsan kell lefutnia a redőnyöknek, de azok alaphelyzetbe állításáról is gondoskodni kell. Egy redőnyzárral működő fényképezőgép megbízhatóságában kulcsszerepet játszik a zár élettartama, a vele elkészíthető képek száma.
Központi Zárak (Central Shutter)
Az objektívbe épített zárszerkezetet vagy központi zárat, mint neve is mutatja, az objektív vázába építik be. A zárat rugóval megfeszített fém lamellák alkotják. Exponáláskor az objektíven áthaladó fénynek a lamellák nyitása ad egyre nagyobb utat (vagyis keresztmetszetet), majd záráskor fokozatosan zárják el a fény útját. A tényleges expozíciós idő ezeknél a gépeknél függ a rekesz nagyságától, ez annál inkább jelentkezik, minél rövidebb expozíciós időt akar használni a fényképész.
Ezzel szemben a központi zárat könnyű a vakuval szinkronizálni, hiszen annak csak akkor kell megvilágítani a témát, amikor a zár teljesen ki van nyitva. A központi zárakat főként közép- és nagyformátumú fényképezőgépekben használják, de egyes kompakt fényképezőgépekben is előfordul. A legismertebb típus lamellákból (levelekből - leaf shutter) épül fel, amelyek egyszerre fordulnak el saját csapágyuk körül. Működése során a nyílása az optikai tengelyre nézve koncentrikusan tágul és szűkül, ezért a redőnyzárakkal ellentétben itt nincs vakuszinkron-határ. A professzionális fényképészetben, ahol összetett vaku-rendszereket használnak, ennek rendkívül nagy a jelentősége.
A központi zár általában az objektívben helyezkedik el, olyan helyen, ahol nem túl nagy a fénynyaláb átmérője, tehát közel a fényrekeszhez, gyakran egybeépítve annak szerkezetével. Ebből következik, hogy minden egyes objektívbe külön zárat kell építeni, amely drágítja az objektív előállítását. Bár léteznek extrém gyors típusok is, a leggyakrabban beépített központi zárakkal nem érhető el olyan rövid záridő, mint a redőnyzárakkal (minimum kb. 1/500s). Mivel a központi zár az objektívben van, közel a fényrekeszhez, és nem végtelen nagy sebességgel nyílik ki és záródik be, a rekeszszám módosítja a valós záridőt. Ennek oka, hogy szűk fényrekesznél a zár az indítása után azonnal nyitottnak tekinthető, hiszen csak a közepe van használva. Nyitottabb rekesznél több idő telik el, amíg a fényút jelentős része szabaddá válik.
Elektronikus Zárak
Az elektronika által vezérelt, de mechanikus elemeket tartalmazó zárakat gyakran elektronikus záraknak nevezik, de az utóbbi időben egyre inkább a képérzékelő által megvalósított zár-funkcióra gondolunk. A valóságban tehát ez nem egy önálló eszközt jelent, hanem a képérzékelő azon tulajdonságának vezérlését, hogy a rá eső fényt (fotonokat) egy adott pillanatban gyűjti-e vagy sem. Leginkább kompakt fényképezőgépekben alkalmazzák, de mindenhol megtalálható, ahol élőkép (LiveView) megjelenítésre van szükség. Az elektronikus zárak előnye, hogy nem tartalmaznak mozgó alkatrészt, ezért az élettartamuk nem hasonlítható a mechanikus típusokhoz. Hang nélkül működnek, ismétlési sebességük is többszörös lehet a klasszikus redőny- vagy központi zárakhoz képest. A cserélhető objektíves fényképezőgépekben a mozgóképfelvétel lehetőségének megjelenésével szükségessé vált, hogy állókép esetén a mechanikus, mozgókép esetén az elektronikus zár működjön.
A Fényrekesz (Blende) és a Mélységélesség
A fényképezőgépben a kereső segítségével lehetséges a felvétel helyes beállítását, a készítendő kép határvonalainak kijelölését, valamint az élességállítás és a mélységélesség ellenőrzése. A nagyobb képméretű (műszaki és műtermi) fényképezőgépeken általában mattüveg keresőt használnak. A film helyére illesztett matt üvegen a tárgy fordított és megcserélt oldalú képét lehet látni.
Az objektívekben a lencserendszer fősíkjának közelébe fényrekeszt (vagy más néven blendét) építenek be. A rekesz segítségével lehet szabályozni a lencsén áthaladó és a gép belsejébe jutó fény mennyiségét, ezzel befolyásolva a kép elkészítéséhez szükséges expozíciós idő hosszát. A legtöbb objektívben ún. írisz- vagy lamellás rekesz található, amely egy, a lencsék között elhelyezett, kör alakú nyílást képező lamellákból áll. A rekesz állásának megfelelő, ún. rekeszszámokat (f-számok) a rekeszállító gyűrűn vagy egy külön skálán szokták feltüntetni. A rekesz minden egyes állása az előzőhöz képest fele annyi fényt enged be, ezt az ún. f szám jelöli. Az f1 rekeszállás lényegében a teljes fénymennyiséget átengedi, a következő (f1,4) ennek felét, a rákövetkező (f2) ennek a felét, azaz az f1 negyedét. A rekeszértékek sorozata mértani sorozatot alkot.
A rekesz lényege, hogy a rekesznyílás szűkítésével a mélységélesség növekszik, tehát egyre több témaelem lesz éles a képen. A mélységélesség tehát azt jelenti, hogy a beállított fókuszponttól milyen távolságig eső képpontok minősülnek élesnek. Nagy rekesznyílás (kis f-szám, pl. f/1.8) esetén a mélységélesség kicsi, míg kis rekesznyílás (nagy f-szám, pl. f/16) esetén a mélységélesség nagy. Ezért a portréfotózásnál gyakran használnak kis mélységélességet, hogy a háttér elmosódjon, míg tájképfotózásnál nagy mélységélességre törekszenek, hogy minden részlet éles legyen.
A Fényképezőgépek Különböző Típusai
A fényképezőgép fejlődése során számos különféle méretű fényérzékeny lemezt és filmet használtak, ezek legtöbbje kezdetben egy fényképezőgépre volt méretezve.
Nagy Formátumú Gépek
A lemezes fényképezőgépeket a fényképezés őskorában fejlesztették ki, bár a mai napig használják ezeket. A lemezes fényképezőgépen a fény az előlapra szerelt objektívben lép be a harmonikás oldalú sötét-térbe és éri el a gép hátoldalát. A hátoldalon található a mattüveg lap, amely a kép megalkotását és a fókuszálást teszi lehetővé, illetve az üveglap helyére lehet illeszteni az a fényérzékeny anyaggal kezelt üveglapot, amelyre készül a kép. Az előlapon található állítócsavarok segítségével a legtöbb gépen az objektívet le vagy feldönteni, illetve függőlegesen emelni vagy süllyeszteni lehetett, így az objektív optikai tengelye mindig a megfelelő szögben maradhatott a kép síkjára. Az előlapot és a hátlapot rendszerint sínek kötötték össze, a fókuszáláshoz ezen a sínen kellett mozgatni az előlapot előre vagy hátra. Az első lemezes gépekbe csak kis fényerejű objektíveket tudtak beépíteni. A rekesz beállítása után a mattüvegre vetített kép gyenge fényű volt, ezért a legtöbb fényképésznek volt egy fekete leple, amelyet a gépre és a fejére borított fókuszálás közben, hogy jobban lássa. A mattüvegen való élességállításhoz gyakran nagyítót (lupét) használtak.
A nagy formátumú gépek a korai lemezes fényképezőgépek közvetlen leszármazottai és a mai napig széles körben használják a legjobb minőséget igénylő fényképészeti területeken, illetve technikai, ipari vagy építészeti fényképek elkészítéséhez. Ennek oka, hogy a gépek által használt nagy filmméret miatt sokkal több részletet tudnak rögzíteni, illetve az elkészült kép sokkal jobban bírja a nagyítást. A gép felépítése miatt lehetséges a perspektíva-korrekció, mivel mind a hátfal, mind a homlokfal (vagy előfal) minden irányban mozgatható. A mattüveg hátlapnak köszönhetően a fényképész mindkét szemét tudja használni a kép komponálása közben. A nagy formátumú gépeknek három alapvető változata van (monorail, view és field), de lényegében mindegyik vezetősínes rendszerű, azaz egy alaplemezre, vagy egy vagy két rúdra (kardánra) van rögzítve a homlokfal az objektívvel, a hátfal a mattüveggel és a filmkazetta keretével, a kettőt pedig harmonikaszerű kihuzat köti össze. A nagy formátumú gépek általában 10x12 cm-es vagy nagyobb síkfilmet használnak, de átalakítóval lehetséges Polaroid, Instant vagy a közepes formátumú 120-as film használata is. A legtöbb nagy formátumú kamera csak stúdiómunkára alkalmas súlya és kezelésének nehézkessége miatt, de készültek hordozható példányok is, elsősorban portré és tájképek elkészítéséhez, illetve ipari dokumentációs használatra. A nagy formátumú fényképezőgépek méretét a felvételezéshez használt nyersanyag legnagyobb befogadható méretével szokták jellemezni, és ezt hüvelykben szokás megadni. Szokásos méretei a 4×5" (kb. 10×12 cm), 5×7" (kb. 12×18 cm), 8×10" (kb. 20×25 cm), de eltérő méretben is készülhetnek. Nagy formátumú fényképezőgépeket több olyan elismert gyártó is készít, mint a Linhof, Sinar, vagy az Arri.
Közepes Formátumú Gépek
A közepes formátumú fényképezőgépek nevüket onnan kapták, hogy az ezekben használt film mérete a nagy formátumú és a kisfilmes fényképezők filmmérete között helyezkedik el. Általában ezek a gépek 120-as vagy 220-as filmet használnak, illetve a legtöbbhöz ma már kapható digitális hátlap is. Az elkészült kép mérete általában 6x4,5 cm, 6x6 cm vagy 6x7 cm. A közepes formátumú kamerák kialakításukat tekintve nagyobb változatosságot mutatnak, lehetnek kardános felépítésűek (mint a nagy formátumú kamerák), a jobboldalt ábrázolt Hasselblad géphez hasonló klasszikus, levehető hátlapos felépítésűek, illetve összehajtogatható, kompakt kamerák.
A TERV: Az Ő Víziójuk - A Te Jövőd (2025) | Teljes, szinkronizált dokumentumfilm
Távmérős Gépek (Rangefinder Cameras)
Az angolban "rangefinder" néven ismert fényképezőgépeket a fejlettebb objektívek és fényképezőgépek tették lehetővé: a kisebb objektívet kisebb és könnyebb vázba lehetett beépíteni és a keresőt már a gép vázára vagy vázába tudták integrálni. A keresővel egyszerűen megoldható a fókuszálás is, mivel a kereső ablakát hozzá lehetett kapcsolni az objektívhez. Fókuszáláskor addig kellett jobbra vagy balra mozgatni a fókuszgyűrűt, amíg a keresőben látható kép éles nem lett. Napjainkban a digitális kompakt fényképezőgépekben is hasonló keresőablak található, azonban ezek a fényképezőgépek már képesek az automatikus fókuszálásra, ezért a keresőt lényegében csak komponálásra kell használni.
Tükörreflexes Gépek (SLR - Single Lens Reflex)
A tükörreflexes fényképezőgépben a fényképész az objektíven keresztül, közvetlenül látja a kompozíciót. Ehhez a gépváz belsejében 45°-os szögben ferdén elhelyezett síktükröt alkalmaztak, amely a tükör felett elhelyezett matt üvegre vetíti a képet. Az exponálás pillanatában a tükör felcsapódik. Az első tükörreflexes fényképezőgépeken csak felülről lehetett megtekinteni a kereső képét, amely ráadásul felcserélt oldalú volt. Erre volt megoldás a pentaprizma, amelyet a tükör és a kereső mattüvege közé helyeztek el. A tükörreflexes fényképezőgépekből készültek nagy és közepes formátumú gépek, amelyek 120-as vagy 220-as filmet használtak, elsősorban a Hasselblad, Mamiya, Bronica és a Pentax gyártott ilyen gépeket. A legjobban elterjedt tükörreflexes gépek azonban a kis formátumú, 35 mm-es filmet használják.
A tükörreflexes fényképezőgépek előnye, hogy a keresőben látott kép nagy pontossággal egyezik a filmre vetítendő képpel. A kompozíció mellett az élesség és a legtöbb típusnál a mélységélesség is ellenőrizhető. Az egy objektíves kialakítás miatt nem lép fel a közeli képek esetén sem parallaxis-hiba. Hátrányuk, hogy a felvétel készítése idejére a tükör felcsapódik, így a keresőben a kép nem látható. A felcsapódó tükör ezen kívül az élességet rontó rezgéseket is okozhat, és jellegzetes hangja zavaró lehet.
Ikerlencsés Gépek (TLR - Twin Lens Reflex)
Az ikerlencsés fényképezőgépek (TLR = twin lens reflex, azaz ikerlencsés tükörreflexes) (magyar szóhasználatban kétaknás) két, szinte azonos objektívet alkalmaznak, az egyikkel lehet fókuszálni, a másik pedig a képet készíti. A lencséket általában úgy helyezik el, hogy a keresőlencse a másik felett helyezkedik el. A kereső lencse a gép felső oldalán vagy hátlapján található keresőre vetítette ki a képét egy síktükör segítségével, ezért pontos megnevezésük ikerlencsés tükörreflexes fényképezőgép.
A Zár és a Blende Használatának Összefüggései
A fényképezőgépen a kereső segítségével lehetséges a felvétel helyes beállítása, a készítendő kép határvonalainak kijelölése, valamint az élességállítás és a mélységélesség ellenőrzése. A nagyobb képméretű (műszaki és műtermi) fényképezőgépeken általában mattüveg keresőt használnak. A film helyére illesztett matt üvegen a tárgy fordított és megcserélt oldalú képét lehet látni. A közepes méretű és a kisfilmes gépeken használt beállító eszköze, amelynél a váz belsejében ferdén elhelyezett és az expozíció pillanatában felcsapódó síktükör az objektív által megalkotott képet a tükör felett elhelyezett matt üvegre vetíti. A rendkívül népszerű pentaprizmás kereső előnye, hogy a felcserélt oldalú keresőképet oldalhelyesre visszafordítva jeleníti meg. A kereső nyílásába nézve így egyenes állású, oldalhelyes keresőképet lát a fényképész. A keretkereső a képhatárokat egy, az objektív felett elhelyezett keret jelöli, míg a gépvázon egy nézőke található. A távcsőkereső lényegében egy fordított színházi távcső, amely erősen kicsinyített képet adott a képhatárok jelölése nélkül.
A záridő és a rekesz értékének megválasztása alapvetően meghatározza a kép világosságát és a mélységélességet. Gyorsan mozgó tárgyak megörökítéséhez rövid záridőre van szükség, amihez nagyobb rekesz (kisebb f-szám) társul, hogy elegendő fény jusson az érzékelőre. Ezzel szemben, ha a cél a nagy mélységélesség elérése, például tájképeknél, akkor kisebb rekesz (nagyobb f-szám) és ehhez igazított hosszabb záridő használata ajánlott. A vaku használata esetén a központi zár előnye, hogy könnyen szinkronizálható, míg a redőnyzárral történő vakuzás speciális beállításokat igényelhet (pl. FP-Sync).
A fényképezés története során a mozgókép rögzítésének fejlődése is szorosan összefonódott a zárszerkezetek és optikai rendszerek finomodásával. Az első mozgóképek rögzítésétől kezdve egészen a mai digitális kamerákig, a záridő és a rekesz precíz szabályozása elengedhetetlen a minőségi felvételek elkészítéséhez. A különböző zártípusok - központi, redőny, elektronikus - mind más-más előnyöket kínálnak, és a fotós feladata, hogy a céljának legmegfelelőbb típust és beállításokat válassza.
tags: #zarszerkezet #redony #kozponti #melyiket #mikor #hasznaljak