Az Élővíz-csatorna története: Egy mesterséges folyó születése és fejlődése Békéscsaba és környékén
Az Élővíz-csatorna, amely Gyulavárinál ágazik el a Fehér-Köröstől, és Békésen ömlik a Kettős-Körösbe, nem csupán egy vízelvezető létesítmény, hanem a táj és a települések fejlődésének szerves része. Története a 18. század végére nyúlik vissza, amikor is a helyi lakosság összefogásával jött létre, hogy eleget tegyen a fahiányos vidék faanyag-szükségletének, majd fokozatosan átalakult a belvíz elvezetésének és a vízellátásnak kulcsfontosságú elemévé. Ez a mesterséges csatorna, amelynek egyes szakaszai természetes vizek medrében haladnak, mára Békéscsaba, Gyula és Békés életének elengedhetetlen részévé vált, egyben értékes természeti és kulturális örökség is.
A kezdetek: A tutajozó csatornától a vízi útig
Az Élővíz-csatorna, vagy ahogyan sokan ismerik, a Csabai-csatorna vagy Körös-csatorna, eredetileg nem a mai funkcióját töltötte be. Az Erdélyi-Szigethegységből leúsztatott faanyag szállítására tervezték, mivel a török háborúk után a környék jelentős fahiánnyal küzdött. Ez a kezdeti funkció meghatározta kialakítását, hiszen elsődleges célja a tutajozás lehetővé tétele volt. A Gyula és Békés közötti, nagyjából 37 kilométeres csatorna jelentős része, Gyula és Veszely, valamint Sikonytól Békésig a Fehér-Körös egykori, szabályozás előtti medrében kanyarog. Ugyanakkor a Veszely és Sikony közötti, mintegy 14,2 kilométeres szakasz emberkéz által létrehozott, mesterséges alkotás. Ezt a kritikus részt ásták ki a helyi polgárok közhasznú munkával 1777-ben, mintegy 9 ezer békéscsabai lakos részvételével.
A kezdeti időszakban a csatorna összekötötte Gyulát az úgynevezett "Hajósúttal", lehetővé téve a Fekete- és a Fehér-Körös közötti vízi közlekedést. Ez a vízi út létfontosságú volt a települések faanyaggal való ellátásában, egyben a kereskedelmi kapcsolatok erősítésében is. Az Élővíz-csatorna kialakításával Békést, Békéscsabát és Gyulát friss vízzel látták el, ami jelentősen hozzájárult a térség fejlődéséhez. Az 1860-as években az Urszinyi-ház előtti öböl tutajkikötőként funkcionált, alátámasztva a csatorna eredeti rendeltetését. A tutajozást a Körösök szabályozásáig és a körgáti zsilipek kiépítéséig használták.
Az Élővíz-csatorna átalakulása: Belvízelvezetés és vízellátás
A 19. század közepén jelentős változások következtek be a Körösök vízrendszerében, amelyek közvetlenül érintették az Élővíz-csatornát is. Az 1855-ös nagy fehér-körösi áradás miatt Gyulánál a folyót új mederbe terelték, hogy megakadályozzák a város ismételt elárasztását. Ez a lépés azonban azt eredményezte, hogy Békéscsaba és Gyula folyóvíz nélkül maradt. A helyzet orvoslására a Nádor-malomcsatornát a Fehér-Körös korábbi medrébe irányították Gyulán, és ezt a csatornát összekapcsolták a Veszely-Sikony közötti mesterséges szakasszal. Így Békéscsaba ismét élővízhez jutott, amely a Békésen keresztül a Kettős-Körösbe vezettek.
Ez az átalakulás jelentős mérföldkő volt az Élővíz-csatorna történetében. A kezdeti tutajozó funkció mellett egyre inkább a belvíz elvezetésének és a települések vízellátásának fontossága került előtérbe. A csatornát többször is kotorták, mélyítették és szélesítették, hogy alkalmas legyen a növekvő víztömeg befogadására és elvezetésére. Az 1863-1864-es tisztítás és mélyítés, valamint az 1889-ben telepített fazsilipet a körgátaknál, mind a csatorna vízelvezető képességének növelését szolgálták. Az 1888-as árvíz komoly próbatételt jelentett, a Körösök gátszakadása után a vízszint Békéscsabán rendkívüli módon megemelkedett, és csak a körgátaknak köszönhetően sikerült megvédeni a várost.
A 19. század végén és a 20. század elején további fejlesztések történtek. Gyulavárinál tápzsilipet, Gyulán duzzasztót és Poirée-keretes tűs gátat, Békésen pedig torkolati zsilipet hoztak létre, amelyek mind a vízszabályozást és a vízkészlet gazdálkodását segítették. 1900-ban átadták a Békés I. gőzüzemű szivattyútelepet, amely jelentősen hozzájárult a vízelvezetés hatékonyságához. A 20. század első felében a csatorna vizét öntözéses gazdálkodásra is használták Pósteleken, valamint biztosította a békéscsabai vasútállomás, a villanytelep, az István malom és a Békéscsabai Konzervgyár vízellátását.
A 20. század második fele: Szennyeződés és modernizáció
Az 1960-as évektől kezdve a közművesítés és az iparosítás rohamos fejlődése a csatorna vizének minőségére is hatással volt. Az Élővíz-csatorna egyre szennyezettebbé vált, mivel a települések szennyvizének jelentős részét befogadta. A természetes öntisztulási képesség Békésig tudta csak ellensúlyozni a terhelést. A vízelvezetés hatékonyságának növelése érdekében újabb szivattyútelepek létesültek: 1960-ban a Békés II. elektromos szivattyúegységeket, 1980-ban pedig a Békés III. szivattyútelepet helyezték üzembe.
A 2008-ban megvalósult uniós pályázat keretében a Békési Települések Vízvédelmi Egyesülete 370 millió forintot nyert az Élővíz-csatorna állapotának javítására. Ennek során Gyulán vízpótló szivornyát, Békésen kis teljesítményű stabil szivattyút, a csatorna torkolati szakaszán pedig egy uszadékot folyamatosan kiemelő szerkezetet telepítettek. Emellett csónaklerakók és uszadék-letermelő helyek is létesültek. A dánfoki szivornya nagyobb vízhozamot és jobb vízminőséget biztosít, ami kulcsfontosságú a csatorna ökológiai állapotának javításában.
Az Élővíz-csatorna ma: Örökség, rekreáció és kihívások
Napjainkban az Élővíz-csatorna kettős szerepet tölt be. Egyrészt továbbra is fontos a belvíz elvezetésében és az öntözővíz biztosításában, másrészt pedig rekreációs és turisztikai célokat is szolgál. A csatorna belvárosi szakaszának partja mentén parkosított zöldövezet terül el, amelyen sétányok és zöldfelületek húzódnak. A békéscsabai Szoborsétány, a Széchenyi-liget és az Árpád Fürdő impozáns épülete mind a csatorna partján találhatóak, így ideális helyszínt biztosítva a kikapcsolódásra és a város felfedezésére. A hetvenes évek elején kialakított Szoborsétányon tíz alkotás, kilenc mellszobor emlékezik meg a helyi nagyságokról, valamint a magyar irodalom és zenei élet kiemelkedő alakjairól. A békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum, amely a világ legnagyobb Munkácsy-gyűjteményével büszkélkedhet, szintén az Élővíz-csatorna mellett fekszik, tisztelegve a festőművész emléke előtt.
A csatorna partján található Bandika-fa és Cimbora-fa jogi védelem alatt állnak, míg a Békéscsabai partján gesztenyék, szomorúfüzek és kocsányos tölgyek, platánfák díszlenek, hozzájárulva a város természeti szépségéhez. A helyiek kedvelt fürdőhelye volt egykoron, és ma is, bár a szennyezettség miatt ritkábban használják, nyaranta kisgyerekek mégis pancsolnak a kevésbé szennyezett szakaszokon. A városokban található partok kedvelt horgászhelyek is.
Azonban az Élővíz-csatorna állapota továbbra is kihívásokat rejt magában. A meder több helyen erősen eliszaposodott, mélysége helyenként alig egy méter. A mederkotrás hiánya és a folyamatos szennyezés miatt a csatorna feladata elsősorban a belvíz elvezetése. A 2008-as fejlesztések ellenére a vízszennyezés továbbra is komoly probléma, amely befolyásolja a csatorna ökológiai állapotát és rekreációs potenciálját. A közelmúltban, a Békés Megyei Könyvtár és a Magyar Nemzeti Levéltár Békés Vármegyei Levéltára által szervezett konferencia világított rá az Élővíz-csatorna történeti mélységeire, bemutatva egy 500 éves jegyzetet, amelyből kiderült, hogy a csatorna egyes szakaszai már a középkorban is létező vízfolyások medrében kanyarognak. Ez a felfedezés tovább gazdagítja a csatorna történeti képét, hangsúlyozva, hogy az Élővíz-csatorna nem csupán egy mesterséges alkotás, hanem a táj természetes adottságaiba is szervesen beépült.
Itt pucérkodnak nekünk az ufo-lények? Mi érdekli a földönkívülieket?–Dr. Egely György, Jakab István
Az Élővíz-csatorna története tehát egy folyamatos átalakulás, amely a múltbeli szükségletekből táplálkozva a jövő kihívásai felé mutat. A csatorna megőrzése és állapotának javítása nem csupán környezetvédelmi, hanem kulturális és turisztikai szempontból is kiemelten fontos Békéscsaba és a környező települések számára.
tags: #bekescsaba #eloviz #csatorna #epitese