Hagyományos sváb építés Kelet-Magyarországon és közösségi örökségük nyomában
Az emberek nem látnak a gyomrodba, de a gallérodra igen. Takarékosság és egyszerűség volt a legfőbb szabály. A magyarországi német háziasszonyok elsősorban olyan nyersanyagokból főztek, melyet maguk termeltek meg, azaz olyan zöldséget és gyümölcsöt használtak, amely a saját kertjükben termett, ill. A leggyakoribb nyersanyag a krumpli és a liszt volt. Minden parasztcsaládban volt tehén, birka, disznó és szárnyas - elsősorban csirke, de előfordult a kacsa és a liba is. Legtöbbjüknek szőlője is volt, ennek megfelelően saját készítésű borral is rendelkeztek. Hús szinte csak hétvégén, illetve ünnepnapokon került az asztalra. Tavasztól tél kezdetéig ez általában csirke és tyúkhús volt. A baromfit szombaton estefelé, néha vasárnap reggel vágták le. Vérét felfogták, ebből vacsorát, vagy reggelit készítettek. (A hagymát üvegesre pirították zsíron, megszórták paprikával, kevés vízzel felöntötték, sózták, borsozták, adtak hozzá 2-3 babérlevelet, és rövid ideig főzték. Közben a megdermedt vért felkockázták, hozzáadták és néhány percig együtt főzték. Hogy milyen étel készült a baromfiból, elsősorban annak korától függött. Az öregebb tyúkból húslevest főztek, a leveshúshoz (elsősorban aprólék) valamilyen szószt adtak, a combokat és a mellét megsütötték. Kakas ritkán volt, azokat még fiatalon kivágták. Télen gyakrabban került sertéshús az asztalra, hiszen 1-3 alkalommal is vágtak disznót. A hús nagy részét feldolgozták, hurka, szalámi, sonka, szalonna készült belőle. Egy részét, mint pl. az oldalast, füstöléssel, sózással konzerválták. Ezt egyenletes szeletekre vágva agyagedénybe helyezték, és leöntötték olvasztott zsírral. Ügyelni kellett arra, hogy ne legyen levegős, mert megromolhatott a hús. Ebből a sültből szükség szerinti mennyiséget vettek elő, megmelegítették, krumplit, rizst, néha főzeléket készítettek hozzá. Csont-, vagy orjalevest is főztek hozzá, az orjához valamilyen mártást, vagy savanyított tormát adtak. Mint már említettük, a takarékosság fontos szempont volt. Semmit nem volt szabad kidobni. Az ételmaradékokat hidegen, felmelegítve, vagy sütve fogyasztották el. A nokedlit, metélt és más hasonló „csupasz\" tésztát forró zsíron ropogósra sütötték, megsózták, és vacsorára ezt ették. Néha tojást is ütöttek rá. Leggyakrabban hideg vacsora volt: hurka, sonka, szalonna. volt a sorrend, először ugyanis azt a fajtát kellet megenni, amelyik a leggyorsabban szárad ki. A sort a májas hurka nyitotta, aztán következett a rizses; ezt véreshurkának is hívták, bár nem volt benne vér. Végül a kolbász következett. A szalámit csak nagyon későn vágták meg, hogy nyár végéig kitartson. Gyerekkorunkban mindig örültünk, ha télen vacsoravendég volt, mert ilyenkor mindenféle hurkából került az asztalra, még kolbász is. A kisebbik sonkát általában húsvétra megvágták. A sonkát és szalonnát is egész nyáron ették. Ezekből néha egy-egy szeletet levágtak és megfőzték, illetve megsütötték a főzelékekhez. A maradék hidegen is igen finom volt. Őseink semmit nem dobtak el. Kenyeret kidobni a legnagyobb bűnnek számított. Ezért a maradékot szikkadtan is megették: pirítóst készítettek belőle, bedörzsölték fokhagymával és megkenték zsírral. Vagy forró zsírban ropogósra sütötték, de tojásban megforgatva bundás kenyérként is fogyasztották. Vagy a szikkadt kenyeret reggelire a tányérba tépkedték, megszórták cukorral és langyos, vagy meleg tejet öntöttek rá. Ha még így sem fogyott el minden kenyér, megszárították és mozsárban morzsát készítettek belőle. Kedvelt vacsora volt a héjában sült krumpli fagyos szalonnával, tejfölös túróval és savanyított hagymával. Praktikus volt, ha ezt a vacsorát télen készítették, mivel a krumplinak 1,5-2 órára volt szüksége a sütőben és ilyenkor így is, úgy is fűtöttek. A szalonnát a szabadban fára akasztották, hogy macska ne érhesse el. Mivel akkoriban még nem volt hűtőszekrény, máskor nem is lett volna fagyos szalonna. Nyár vége felé, illetve ősszel egy szelet kenyér és friss gyümölcs szintén kedvelt vacsora volt. Az étkezésekhez a férfiak 1-2 pohár saját bort, esetleg fröccsöt ittak. Az asszonyok és gyerekek vizet fogyasztottak, melyet saját kútjukból nyertek.
Mintha Hollandiában járnánk: a sárga és vörös téglás, oromzatos házak némileg eltérnek mind a magyar népi, mind a hazai sváb hagyományoktól. Hartára Budapesttől mintegy száz kilométerre fekvő csendes nagyközség, melynek építészete nem a hazánkban megszokott faluképet mutatja. Vörös és sárga téglával burkolt, utcavonalán téglakerítéses homlokzatai a holland városi építészetet juttatják eszünkbe - idehaza a dísztéglás homlokzat viszonylag kevéssé terjedt el. Az 1723-ban kezdődő betelepülések során Hartára evangélikus német telepesek érkeztek a birodalomból az ellenreformáció vagy a helyi földesúr elől menekülve, illetve egyszerűen csak a jobb élet reményében. Az új lakók szorgalmukkal, takarékoskodásukkal, tüchtig életmódjukkal évszázadokon át megmaradtak egy erős, összetartó közösségnek, kezdetben nem is nagyon vegyültek a magyar lakosokkal. Megtartották otthoni hagyományaikat mind a mindennapi életben, mind az építészetben és vallásban. Sok gyerek még a 20. században is hozzátartozott a faluképhez. A közösség összetartó erejére nagy szükség volt, a túlélés múlt rajta. A többségében hosszanti elrendezésű, tornácos, gyakran L-alakú, vályogból épült épületek ki voltak téve a Duna áradásainak. Nem egyszer fordult elő, hogy házakat vitt el a víz mindenestül, amit aztán a falu összefogásával építettek mihamarabb újjá. Az idősebb nemzedék be tudott segíteni a kicsik ellátásában vagy éppen a háztartásban, míg a szülők a földeken dolgoztak; emiatt is lehet, hogy az első hartai óvoda is csak 1892-ben nyílt meg. A helyi építészeti értékek közt találjuk például a hartai Kossuth utca több lakóépületét. A vörös és sárga téglák színjátéka, az oromzatok finom díszítettsége és sormintái, az itt-ott vakolatdíszekkel ellátott főpárkány, az ötletes oromfal-csúcs lezárások egyedi külsőt varázsolnak az épületeknek. A színes, üvegbetétekkel ellátott tornácajtót tégla pilaszterpár fogja közre, így válik hangsúlyossá az amúgy sem szerény bejárat. A változatos megjelenés ellenére az egyedi megoldások egykor jól reflektáltak egymásra és így teljes harmóniát árasztottak az utcák, mára azonban több épület is lepusztult. Fél Edit, az ismert és elismert néprajztudós 1935-ben megjelent Harta néprajza című írásában áldozatos és kitartó munkával örökítette meg a paraszti társadalom és élet letűnt mindennapjait. A 2. világháború utáni kitelepítések és a kommunista időszak következtében Hartának eredeti arca sokat változott, de mindmáig megmaradt egy erős, összetartó közösségnek. A hagyományok tisztelete és megóvása ma is fontos az ittenieknek. A Koppány-völgyében települt falu nem véletlenül érdemelte ki 1998-ban az Európai Falufelújítás Díjat, hiszen több, mint 70 gyönyörű régi ház áll helyi védelem alatt. Somogydöröcske, más néven Döröcske, mint szerény méretű Árpád-kori falu, valaha Tolna vármegyéhez tartozott. Neve először 1138-ban tűnt fel az írásos emlékek között, „villa Diarugsa” formában, amikor a dömösi prépostság birtokai között említették. A 13. században az 1703-as adólajstromban Döröcske már elhagyatott pusztaként szerepelt. A település akkoriban Zankó Miklós és Boldizsár osztoztak a birtokon, de 1726-ban a település egyik fele a gróf Harrach családé lett, a másik pedig gróf Esterházy Jánosé. Néhány évvel később a Hunyady család vette át a birtokot, és a 18. század közepén német telepeseket hívtak ide, hogy új életet leheljenek a faluba. A helybéliek szerint valaha a pálos rendnek is állt itt egy kolostora. Somogydöröcske evangélikus temploma a falu késői újra települése miatt csak 1839-ben épült fel. Az imaház a klasszicista stílus letisztult jegyeit viseli, túlmutatva a neobarokk díszítettségén. Somogydöröcske utcáin barangolva elmerülhetünk a régmúlt hangulatában. A Keleti, Nyugati, Temető és Rózsadomb utcákban több mint hetven ingatlan élvez helyi védettséget. Ide tartozik a felújított községháza is, amely újra gondolt megjelenésével megőrizte történeti értékeit, miközben korszerű külsőt kapott. Szintén védett építmény a Döröcske-patak felett ívelő fahíd, amely az egyik utolsó emléke a régi idők praktikus építési stílusának. Somogydöröcske olyan, mint egy szabadtéri falumúzeum. A község házai, utcái és tereinek elrendezése hazánk építészeti örökségének értékes darabjai. A fésűs utcarendhez igazodva sorakoznak az egyszintes, németes stílusú házak, melyek a helyi sváb közösség igényességéről és építészeti hagyományaikról mesélnek. A hosszú, egytraktusos házak több generáció együttélésére épültek. Az ilyen otthonok szinte saját belső utcákkal bírtak, hiszen a hosszú udvarokon több lakrész sorakozott egymás után. A falu régi házainak többsége előkerttel és faoszlopos tornáccal épült. A település központjában, különösen a hidaknál kiszélesedő tereken, az utcafronttal párhuzamosan vagy „L\" alaprajzú polgári házak is felbukkannak. A homlokzatok egyszerűsége és eleganciája az evangélikus népi építészet sajátossága. A fehér falak, a letisztult klasszicizáló vakolatarchitektúra és a pasztellszínek jellemzők a patinás épületekre. A község Települési Arculati Kézikönyvében konkrét ajánlásokat fogalmaztak meg a felújításokat végző tulajdonosok számára. Eszerint a homlokzatok arányait a nyílászárók ritmusa és elhelyezése határozza meg, ezért a tornácok bejáratainak elfalazása nem javasolt. A többnyire páros, téglalap alakú padlásszellőzők közé több helyen kisebb szobrok, plasztikák kerültek. Ezek olyan értékes homlokzati elemek, melyek olykor kevésbé tudtak ellenállni az időjárás viszontagságainak, mára sokuk elpusztult. Somogydöröcske házainak ablakain a többosztatú fa keretek világos dió- vagy sötétebb tölgyárnyalatban pompáznak, harmonikusan illeszkednek az épület stílusához. Nem láthatunk túldíszített, cifrázott kapukat vagy faragott ablakkereteket. A zsalugáterek és spaletták viszont mindig népszerűek voltak a faluban, és napjainkra ismét divatba jöttek. Évszázados paraszti építészetünk szépségét hírdetik a csongrádi halászok nádtetős házai. A somogydöröcskei házakhoz hasonló, míves sváb házakban Fekeden is gyönyörködhetünk, ahová 1702-től érkeztek Fulda környékéről katolikus vallású telepesek. Závodon szintén féltve őrzik a meseszép parasztházakat. 2022. A Geresdi-dombság területén fekvő sváb településen található népi lakóházat a kapu fölötti évszám tanúsága szerint 1940-ben építette Trabert Mihály módos gazda. A helyi jómódú portákra jellemzően az épület utcafrontos, azaz lakórésze az utcavonallal párhuzamos, zártsorú beépítésben áll. A gazdasági szárny (istálló, pajta, présház) az utcára merőleges szárnyban található. A főhomlokzat kialakítása igényes, polgári jellegű, közepét díszes kapuzat osztja ketté, amely fölött napsugaras dísítésű kártus kapott helyet. A vakolatból húzott klinkertégla-utánzatot párkányok és pilaszterek tagolják, az ablakok fölött gazdag növényi ornamentika húzódik. A XVIII. századi stílus ma is - több mint 200 év távlatából - találhatunk néhány házat az utcában, amelyek magukon viselik a jellegzetes sváb építési módot: hármas tagolásúak és soros elrendezésűek, vagyis a helyiségek sorban egymás mögött, egy tengelyre fűzve épültek. Az utcára nézett az első szoba. Majd a konyha, hátsó szoba, kamra, istálló, kocsiszín következett, legtöbbször egy fedél alatt. A házak falai vályogtéglából vagy döngölt földből készültek. A ház lakóegységei mellett végig tornác húzódott. A lakóházzal párhuzamosan található a nyári konyha, amely szintén 2-3 helyiségből állt. A Svábfaluban találjuk a Kápolnát, amely az utca névadója lett. Az 1831-es kolerajárvány után Szent Fábián és Szent Sebestyén tiszteletére a falu lakói szobrot állítottak. Majd e fölé a szobor fölé a grófi család kis kápolnát építtetett. Az oltárkép Szent Sebestyén vértanút ábrázolja nyíllal átlőtt sebeivel, előtte Szent Vendel, a pásztorok védőszentje térdel. A többszöri felújítás után 2012-ben, az építés 180. A hit töltötte be őseink mindennapjait. Ebből nyertek erőt az emberpróbáló munkához, a csapások elviseléséhez. Vencsellő a betelepítés idején a zalkodi egyházközséghez tartozott, mivel azonban a zalkodi plébános németül nem tudott, így a rakamazi plébános látta el eleinte a falu lelkigondozását. Eszterházy püspök 1793-ban alapított önálló plébániát Újvencsellőn, melyhez hozzátartoztak Óvencsellő, Gáva, Balsa és Szabolcs egyházközségei is. Már a betelepítéskor kijelölték a templom helyét a falu közepén (a jelenlegi Honvéd utcával szemben). Később a falu földesura, gróf Dessewffy Sámuel Óvencsellő és Újvencsellő közötti telkét adta cserébe a templom felépítéséhez. A misézőhely ugyanis évtizedeken keresztül Pajer Péter újvencsellői zsellér házában volt. A kegyúrnak köszönhetően 1828-ban letették a templom alapkövét, és elindult az építkezés, mely 1830-ban anyaghiány miatt félbeszakadt ugyan, de 1834 közepére mind az épület, mind a berendezés elkészült. A templom utcasornál beljebb álló, egyhajós klasszicista épület. Az 1912-es év szerencsétlenül alakult, mert torony ledőlt, utána csak csonka torony állt. 1921-ben a templomot erősen átépítették. 1944-ben a tornyot és a homlokzati részt a németek felrobbantották, mai homlokzata 1945 után épült. A mellette álló modern harangláb 1974-ben készült. Több évtizede őrzi az ősök nyugvóhelyét a Sütőüzem mögötti Ótemető. A temető bejáratánál áll egy emlékkereszt, amelyet a helyiek Svábkeresztként ismernek. 1844-ben állíttatták engesztelő áldozatul a „jó öregek” sírja fölé a hálás gyermekek, majd felújíttatták a hálás unokák. Ez a felirat arra enged következtetni, hogy a telepített jó öregek ekkor már mind halottak voltak. A vencsellői településrészen belül, illetve a hozzá tartozó szántóföldekhez vezető utak mentén tíznél több kereszttel is találkozhatunk. Két világháború között épült parasztportát - eredeti kialakításában és megjelenésében - keveset találunk már Taksonyban. Egy hétvégi kerekpározás alkalmával alig húszat tudtam összeszámolni. Jó tíz évvel ezelőtt feleségül vettem egy csángó lányt - a nagymamám szerint mindenki csángó, aki nem sváb -, és valami ház félét kerestünk a faluban. Rátaláltunk a Rezeda utcában - a Tresplacon, régen itt voltak a szérűskertek - egy lakatlan házra. Mondhatnánk azt is, hogy első látásra “beleszerettünk\", és elhatároztuk, hogy ebben a házacskában fogjuk “leélni az életünket\" a gyermekeinkkel. Miután megvásároltuk, hozzáláttunk az átalakításához. Első lépésként elbontottuk a nyári konyhát és az ólakat, hogy helyére építsünk egy korszerűbb lakrészt. Eltelt egy-két év, és egy markológép fél délelőtt a földdel tett egyenlővé a megmaradt első részt is, hogy oda egy még korszerűbbet építsünk - a megépült ház bemutatásától megkímélem az olvasót -. Sajnos így történtek a dolgok, de inkább mesélek a sváb házakról. Régen a házak, keskeny, hosszúkás telkeken épültek. A legegyszerűbbek - legszegényesebbek - hármas tagolásúak voltak, elől a tisztaszoba (fájrada stub), középen a konyha (khuhl), leghátul a kamra (khamr) amiben a padlásra (póda) felvezető létra (lojdr) is helyet kapott. A félméter körüli vályogfalat néhány földbeágyazott téglasorra rakták. Vert falú (gezectemaur) épületek még a nyolcvanas években és készültek a faluban. A ház tornáca (gang) keskeny, mellvéd nélküli volt, nem volt szükség oszlopokra a tetőgerendák alátámasztásához. A tornác mellett nyílt a kapu (tilé), és a vele egy magasságban folytatódó kerítés (kátr). A kerítés fenyő lécekből készült és tartó oszlopoknak lehántolt akácfát ástak a földbe, aminek a földalatti része sokáig nem rothadt el. A kert többi részét a sövénykerítés (cáu) választotta el a szomszédoktól. A sövénykerítésbe két-három méterenként akácfát ültettek, amire néhány sorba drótot húztak, hogy erre fusson fel a vad ribizke, orgona vagy a legigénytelenebb licium. Tavasszal visszavágták a fák koronáit és formára metszették a sövényt. Néhány év alatt megfelelő tömörségű lett a kerítés, de ez sem akadályozta meg a szabadon mászkáló macskákat és kutyákat, hogy át- s visszajárkáljanak a telkek között, ezzel állandó diskurzust biztosítva a szomszédoknak. A kertben az idénynek megfelelő zöldséget termesztették. Minden portán volt szőlő (waipr) ültetve, ha csak néhány tő is. Szlankát és a kevésbé igényes ottelo fajtákat telepítették, ezek jól bírták a tápanyagban szegény fehér homokot. A gyümölcsfák közül is a barack és a szilva volt a kedvelt, mind a szívóssága és az ősszel lehulló termése miatt, ami a pálinkafőzés (snápsz) elengedhetetlen alapanyaga. Az utcán a házak elé akácfákat (ákácpóm) ültettek, amelyek ha megnőttek csak a bosszúságot okozták vastag, mindenhova bejutó gyökereikkel, és ősszel a lehulló apró leveleikkel. A szerkezeti egyszerűségnek megfelelően a homlokzatok (kívl) díszítő elemei is visszafogottak voltak. A fehérre meszelt falakon sötétzöld színűre festették a fa nyílászárókat. A kerítések és a kerti kutak faborításai szintén zöldek voltak, a felhólyagzott festékre rákerülő újabb rétegek érdekes textúrát eredményeztek az évek folyamán. A meszelés (vájzla) rituális tevékenységnek számított a faluban. Évente legalább egyszer az Anna napi búcsú előtt ki kellett javítani a lehullott vakolatot és újra kellett meszelni az épületet. A pincékben mindig állt egy félig mésszel (kholih) teli vödör, hogy az évközben bekövetkező állagromlást rövid időn belül helyre tudják állítani. Gyermekkoromban nehezen viseltem, mikor játék helyett segítenem kellett ezekben az adhoc jellegű renoválásokban. A házak homlokzata sima volt, nagyritkán az ablakok köré geometrikus mintákat vakoltak, ugyanígy a fal síkjából kiemelkedő vakolással hangsúlyozták a ház kontúrját. Az oromfalon szerepelt a tulajdonos monogramja és a ház építésének dátuma. Itt található a formájával sajátosan Taksonyra jellemző építészeti elem, a padlást szellőztető ablak - a kukedli -. Csúcsos felsőrészével gótikus hangulatot idéz az amúgy zömök épületre. Sok házon megtaláljuk még ezt a szép formájú ablakot. Az 1956-os földrengés során általában az oromfal dőlt ki, s ott ahol nem ment tönkre az ablak, visszaépítették. Sok helyen egyszerű szögletes ablakot tettek be, nem vacakoltak ezekkel a "cirádákkal" - gondolom volt akkor elég bajuk az embereknek. Jó lenne tudni ki volt az a helyi asztalos, aki ezeket az egyszerű, de szép ablakokat gyártotta abban az időben. Régi, fehérre meszelt, zöld ablakos házat egyet találtam a Petőfi utcában. Az új Posta épület mellett, a Wesselényi utcában láthatjuk még az Örzse néni házát, ami nagyon rossz állapotban van, de homlokzat díszítésében talán ez a legszebb. Nemcsak a ház tűnik nagyon eredetik, de az udvarban található kút és pince is meg van érintetlenül, sőt a barackfát is jó régen ültethették. A telek hátsórészén elkészült új épület nem zavarja a porta egységét. A romos épületen nem csúfítja telefon bekötés és gázóra a falakat, igaz lakni sem lehetne benne. A település fejlesztési terveiben szó van arról, hogy a Posta környékén alakítanák ki a falu adminisztratív központját. A régi temető területére is vár valamilyen rendezés. Ha mindez valóra válik sok ember fog meg fordulni ezen a környéken. Feked-Schwarzfeldet egy helyütt már bemutattam, akkor minden szép és jót elmondtam már " a magyarországi német építészet gyöngyszeméről". Most a szokásos demográfia, építészettörténeti, művelődéstörténeti "elemzés" következik. Demográfiai görbéje. Az első világháború előtt érte el lakosságmaximumát, majd az 1920-40-es években erőteljes csökkenésbe kezdett. Ez érdekes módon nem létszik a faluképben, hiszen ekkor szinte majdnem minden lakóháza egy nagyon jellegzetes szecessziós-paraszti stílusban megújul. A kitelepítés, háborús veszteségek miatt lecsökken a lakosságszáma, majd a betelepítések révén átmenetileg ismét megugrik, hogy aztán az 1950-es évektől a magyar vidéki falvak közt is kiemelkedő lejtmenet következzék. 1880-ban lakosainak 94% német volt, és ez az arány a kitelepítésig nem is változott érdemben, akárcsak a 98%-os katolikus arány. Az írástudók 45%-os aránya a megyei átlagot képviselte, a sváb falvakhoz képest pedig némileg lemaradt volt. A falut már korábban bemutattam. Most egy-két jellegzetesség kiemelése történik. Két nagyon fontos helyi jellegzetesség is látszik ezen a képen: Egyrészt a kifejezetten szecessziós, "Jugendstiles" díszítőmotívumok, másrészt a rendkívül szűk, karcsú gangajtó, amit míves ajtó zár le. A sehová nem nyíló gangajtó több más sváb falu jellegzetessége. A soha, vagy maximum csak a koporsó kiadásakor használt ajtó ilyen karcsú aránya viszont csak itt fordul elő. Ezek az ajtók már annyira szűkek, hogy a koporsó kiadása itt már nem igen valósulhatott meg. Az 1920-30-as években jól meő asztalosműhelyek is voltak itt, ezek készítették a helyi és a távolabbi vidékekre pl. a Sárköz magyar falvaiba is ezeket az ajtókat. A másik ilyen jellegzetesség a kovácsoltvas kapuk nagy száma. Ezeket is helyi mesterek készítették. A ház beosztása és alaprajza, az esztergált gangoszlopok, a vályogfalas építkezés mind általános sváb szokás. A 1960-70-es években olyan sorvadásban volt a falu, hogy itt senkinek nem jutott eszébe építkezni. Már "csak" az kellett, hogy legyen itt egy agilis polgármester, egy összefogó falu, emberek, akik figyelnek a helyi értékekre, áldoznak a falura, jól forgatják a helyi kis pénzeket, vonzóvá teszik falujukat a városi és külföldi emberek előtt. Nyilván nem állom meg az összehasonlítást a másik kedvencemmel, Závoddal. Itt Fekeden bizonyos szempontból Závod előtt járnak. Itt belemertek vágni olyan nagyszerű ötletekbe, hogy kortárs "kődolmenekkel" rakták tele a faluhatárt, "keresztjáró" turistautakat jelöltek ki, az elsők közt csatlakoztak a "sváb tanösvény " (Lehrpfad) mozgalomhoz, és jól felszerelt turistaházat is létesítettek. Talán jobbak is a lehetőségek, a jó darabig tökéletesen isten háta mögötti falu újabban 10 percre van az M6-tól, talán valami RHK Kft-s, "atomos" pénz is csurran-cseppen. Závod viszont a sváb építészet "mélyebb rétegeit" is kínálja: fachwerkes házakat, Strasskapelle-k, nívós barokk szobrok sokaságát, Apponyiak által patronált nagyszerű templomot.
tags: #hagyomanyos #svab #epites