A Sixtus-kápolna mennyezetének freskói: Michelangelo Buonarroti monumentális alkotása
A Sixtus-kápolna mennyezetének freskója a reneszánsz művészet egyik legmonumentálisabb alkotása, ami napjainkig fennmaradt. A lenyűgöző, egy futballpálya hatodának megfelelő méretű festménycsoport még akkor is elkápráztatja az embert, ha tudja, hogy kevesebb, mint 5 év alatt készült el. Érdekes, hogy maga Michelangelo, aki szobrásznak tartotta magát, nem festőnek, sosem dolgozott korábban freskótechnikával. Talán ezért is fogadta el némi vonakodással a megbízást. A Sixtus-kápolna a Vatikánban épült 1473 és 1481 között IV. Sixtus pápa megbízásából, akiről a nevét is kapta. A kápolna falainak díszítésére a kor legnevesebb festőit hívták meg, köztük Sandro Botticelli-t. 1504-ben repedések keletkeztek a mennyezeten, amiket téglával foltoztak be. Azonban II. 1871 óta a Sixtus-kápolna az egyetlen hely, ahol a pápaválasztás zajlik. A közhiedelemmel ellentétben Michelangelo nem fekve, hanem állványról festette a mennyezetet, hátrahajtva a fejét. A freskó elkészítése kétségkívül megviselte a mestert, aki 1508-ban, a munka kezdetekor mindössze 33 éves volt: fülgyulladást kapott a festék arcára kerülése miatt, ízületi gyulladás és gerincferdülés alakult ki nála. Sőt, a munka során uralkodó gyenge fényviszonyok miatt hosszú ideig csak úgy tudott olvasni, ha a szöveget magasan a feje fölé emelte.
Az alkotás háttere és megbízás
A Sixtus-kápolna, amely a Vatikánban található, az egyik legismertebb és leglátványosabb művészeti alkotás a világon. A mennyezetén található freskók lenyűgözőek, és a reneszánsz művészet egyik csúcspontját jelentik. A Sixtus-kápolna története a szent hely névadójának, IV. Sixtusnak a pontifikátusáig nyúlik vissza, aki 1473 és 1481 között - Giovanni de Dolci vagy Baccio Pontelli tervei nyomán - emeltette az akkor még védelmi funkcióval is bíró épületet. Miután az egyházfő házi kápolnája - mely később a pápaválasztásnak, azaz a konklávénak is otthont adott - Michelangelo nyomán lett világhírű, hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a Sixtus-kápolna páratlan szépségén már a 15. század utolsó évtizedeiben is olyan zseniális művészek munkálkodtak, mint például Botticelli, Perugino vagy Signorelli. E kiváló mesterek falfestményei többek között Jézus és Mózes életének híres jelenteit ábrázolták, a hatalmas mennyezetet pedig - valószínűleg - a kor divatja nyomán eredetileg a csillagos égbolt képe töltötte be.
Mintegy két évtizeddel később II. Gyula, a reneszánsz korának egyik legjelentősebb pápája - aki fegyverrel próbálta meg kiterjeszteni az Egyházi Állam itáliai hatalmát -, úgy érezte, az „egyszerű” mennyezet nem tölti be azt az ikonográfiai - és persze reprezentációs - szerepet, amire az egyházfői kápolna hivatott, ezért 1508-ban megbízta Michelangelót a ma látható freskók elkészítésével. A neves firenzei művész és II. Gyula kapcsolata ugyanakkor az 1508 májusában megkötött szerződés idején korántsem volt felhőtlen; ennek oka a mester előző megbízatásában rejlett. A fiatal - 1475-ös születésű - Michelangelo, aki a Pietà, majd Dávid szobrának megalkotása után egyszeriben Itália egyik leghíresebb szobrásza lett, először 1505-ben érkezett Rómába, hogy elkészítse II. Gyula pápa monumentális síremlékét. Az egyházfő, bár hódítói ambíciói mellett reprezentációja tekintetében is felül akarta múlni elődeit, nagy terveihez már nem rendelkezett megfelelő anyagi forrásokkal, a kifizetetlen Michelangelo ezért a következő évben távozott Rómából. A pápa csak 1508-ban tudta visszacsábítani a művészt az Örök Városba, ekkor azonban már más feladattal, a Sixtus-kápolna mennyezetének kifestésével bízta meg őt; a mester hiába tiltakozott az egyházfő terve ellen - mondván, ő nem festőművész, hanem szobrász -, II. Gyula nem tűrt el semmiféle kifogást, így 1508 augusztusában Michelangelo kényszeredetten munkához látott.
A freskótechnika és a kivitelezés kihívásai
Michelangelo az afresco technikát alkalmazta: a mennyezetre annyi vakolatot vittek fel, amennyit egy nap alatt terveztek befesteni. Az afresco technikával, ellentétben a secco technikával, ami száraz vakolatra való festést jelent, tartósabb művek hozhatók létre. Ha a vakolt felületet nem borították be teljes egészében festményekkel, a vakolatréteget lekaparták és másnap újat vittek fel. Sokan úgy gondolják, hogy Michelangelo egyedül festette a teljes mennyezetet. Azonban az 1980-1994 közötti restaurálás során gyűjtött adatok azt mutatják, hogy legalább három segédje volt, akik a puttókat (a reneszánsz művészetre jellemző kisfiúkat ábrázoló alakokat) és az építészeti elemeket festették.
A munka kezdetén Michelangelo nem volt biztos saját tudásában, ezért firenzei festőkkel kezdett együtt dolgozni. Azonban túlságosan önálló segédjei nagy részét hamarosan szinte mind egy szálig elzavarta. Michelangelo végül egyedül valósította meg elképzeléseit, és összesen négy évnyi munkát fektetett a Sixtus-kápolna mennyezetébe. A pápai kegyhely később világhírűvé vált freskói 1512 októberében készültek el, és mindenszentek ünnepén kerültek először nyilvános bemutatásra. Michelangelo a mintegy 460 négyzetméteres falfelületen az európai festészet egyik leggrandiózusabb remekművét teremtette meg, mely mesterien örökítette meg az alkotás pillanatát, a vallásos lelkület és a reneszánsz életérzés összetalálkozását.
A közhiedelemmel ellentétben Michelangelo nem fekve, hanem állványról festette a mennyezetet, hátrahajtva a fejét. A freskó elkészítése kétségkívül megviselte a mestert, aki 1508-ban, a munka kezdetekor mindössze 33 éves volt: fülgyulladást kapott a festék arcára kerülése miatt, ízületi gyulladás és gerincferdülés alakult ki nála. Sőt, a munka során uralkodó gyenge fényviszonyok miatt hosszú ideig csak úgy tudott olvasni, ha a szöveget magasan a feje fölé emelte. Michelangelo speciális állványzatot tervezett, amelyet a kápolna falainak gerendáihoz rögzítettek. Ez lehetővé tette a munkafolyamatot a mennyezet teljes területén anélkül, hogy zavarta volna az alul tartózkodókat: a freskók festése közben ugyanis istentiszteleteket is tartottak a kápolnában. A reneszánsz zseni csak a munka befejezése és az állványzat végleges lebontása után tudta teljes egészében alulról is megtekinteni a művét.
A munka során Michelangelo egyedül dolgozott, minden segítő nélkül, sőt, még vázlatokat sem készített, ami különösen megterhelővé tette számára a feladatot. A festmény elkészítése fizikailag is rendkívüli kihívás elé állította: a mennyezeten fekve, hátát a magasban meghajlítva festett éveken át. Az elviselhetetlen fájdalom és a hosszú munka miatti elégedetlenségét egy versben is megfogalmazta, amely Faludy György fordításában is olvasható. Ebben a költeményben kendőzetlenül számol be a festés közbeni szenvedéseiről és arról, mennyire meggyötörte őt a kápolna falainak díszítése.
Szonett Giovanni da Pistoiához:"Kis gerincem nehéz munkában golyvám támadt, akár a kutak poshadt vizeitől a lombárd parasztoknak meg macskáknak; tenyészik a szakállam s az ég lelé nó; lecsúszik az állvány; mellem, mint hogyha hárpiáé volna; szemembe festék csöpög, s a kápolna padlóján ezerszínű tavat táplál; ágyékom csüggedten tapad hasamra; tarkóm iga, kősziklámnál nehezebb; semmi sem megy, nem jutok magasabbra; a bőr feszül és hámlik kezemről: hátam csomós; szeretnék elrohanni, s mint görbe fa, csak fekszem mereven. Jöjj, segíts, Giovanni. Becsületemnek vége. Elhagyott a tehetségem. Rossz festő vagyok."
A Sixtus-kápolna (meglepő Michelangelo-adatokkal!)
Az ikonográfia és a kompozíció
A Sixtus-kápolna mennyezetének centrumában 9 bibliai témájú tabló tárult az első látogatók szeme elé - ezek közül az Ádám teremtését ábrázoló freskó talán a leghíresebb -, a jelenetek pedig Michelangelo ecsetvonásai nyomán soha nem látott érzelmi gazdagságot tükröztek; ezeket vették körül Jézus Krisztus őseinek, az ókor legjelentősebb prófétáinak, valamint a pogány mondavilág - jövendőmondó - szibilláinak elevennek ható alakjai, melyek szinte szólásra emelkedtek a szemlélődők feje felett. A mennyezeten összesen 343 figura található, a többi díszítőelem mellett.
Michelangelo az afresco technikát alkalmazta. A mennyezet lunettáiban - a kerek, ablakok feletti boltozatokban - Michelangelo Jézus ősét ábrázolta. A mennyezet négy sarkában nagy háromszögletű boltozatokkal, csegelyekkel kapcsolódik az oldalfalakhoz. Mind a négy csegelyben egy-egy bibliai jelenet látható az Ószövetségből, amelyeknek egyetlen, de nagyon fontos közös pontjuk van a mű ikonográfiája szempontjából: mindegyik a zsidó nép egy hős(nő) általi megmenekülését mutatja be.
A tölgyfaleveleket és makkokat, amelyeket néhány ignudo (meztelen ifjú) tart a kezében, II. Gyula pápának szánt tiszteletadásként értelmezik. Az ignudók (meztelen ifjak, olasz) az öt kisebb főkép négy sarkában ülnek, az egész freskón összesen húszan vannak. Szerepük jelentős, hiszen Michelangelo művészi leleményeként ők alkotják az átmenetet a mennyezet építészeti tagolásától a főképek felé. Emellett testtartás-katalógusként is jól hasznosíthatók, az ignudi alakjai sok későbbi festő, sőt Michelangelo Utolsó ítélet című festményén is feltűnnek. Előképük minden bizonnyal az ókori szobrokban keresendő. A munka kezdetén Michelangelo egyszerűen megfordította a kartont, s a két szemben ülő ifjú szinte egymás tökéletes tükörképe lett. Az ignudók selyemszalagon tartják a pajzsméretű bronzplaketteket, amelyek mindegyike a Királyok könyvéből és a Makkabeusok könyvéből származó jelenetet ábrázol.
Michelangelo egy speciális technikát alkalmazott, amellyel úgy tűnik, mintha az építészeti elemek (pilaszterek, bordák, párkányok) elválasztanák a freskókat. Valójában ezek a díszítőelemek is festmények: a trompe-l’oeil technika segítségével sík felületen hoz létre ál-háromdimenziós ábrázolást.
A freskókon három szakaszban végezték a munkát. A határvonalakat általában a boltozat mentén húzzák: az első szakasz a „Noé feláldozása” freskóval, a második pedig az „Éva teremtése” freskóval zárul. Noha a freskók összességében harmonikusnak tűnnek, és a laikus számára nem feltétlenül észrevehető a különbség, a „harmadik szakasz” ábrázolásai némileg eltérnek az elsőtől és a másodiktól. Ennek oka, hogy az „Éva teremtése” befejezése után lebontották az állványzatot, hogy áthelyezzék a kápolna másik részébe, és Michelangelo ekkor először tudta alulról is megnézni a művét. A nagy magasságban végzett munka elvégzéséhez Michelangelo speciális állványzatot tervezett, amelyet a kápolna falainak gerendáihoz rögzítettek. Ez lehetővé tette a munkafolyamatot a mennyezet teljes területén anélkül, hogy zavarta volna az alul tartózkodókat: a freskók festése közben ugyanis istentiszteleteket is tartottak a kápolnában.
A kutatók szerint az első három jelenetben Isten mint a Szentháromság egyik tagjának megszemélyesítője szerepel. A feszült hangulatú jelenetet erősíti Isten parancsoló mozdulata, az arcvonásaiból áradó határozottság és erő. A szelíd hangulatú festményen az Úr mint a Szentlélek megszemélyesítője lebeg a tükörsima víz felett, hatalmas alakja betölti a teret. Az egész műalkotás legismertebb jelenete az Ádám teremtése. Az éppen megteremtett, tökéletes testtel rendelkező Ádám erőtlen karmozdulata éles ellentétben áll az Úr dinamikus mozdulataival, erőteljes karmozdulatával, amint erőt ad az első embernek. A köpenyéből előbújó alakok közül a nőalakot Sophiával, a Bölcsességgel azonosítják: Az Úr bölcsességgel alkotta a földet (Péld 3.19). Leo Steinberg szerint a köpeny árnyékában duzzogó angyalok Belzebub és Lucifer, az Úr másik kezénél lévő gyermek pedig maga Krisztus. Érdekesség, hogy a művész nem tudott lemondani a valóságos emberi test ábrázolásáról és Ádámnak köldököt festett. (Évának is.)
A restaurálás és a mű öröksége
Az évszázadok során a freskók természetes elöregedése és a kápolna környezeti hatásai miatt a festmények állapota romlott. Ezért a Sixtusi-kápolna mennyezetét többször is restaurálták. A fő feladat az enyv- és koromréteg eltávolítása volt. A restaurátoroknak a munka folyamán alkalmuk volt megvizsgálni és rekon… A vatikáni kápolna mennyezetének a megfestésével 1512. Michelangelo II. Gyula pápa megbízására festette meg a mennyezetfreskót 1508 és 1512 között. Ascanio Condivi 16. századi festő és író beszámolója szerint a pápát a Michelangelo sikereire féltékeny Donato Bramante beszélte rá, hogy a freskófestésben tapasztalatlan szobrászt bízza meg a munkával, mivel arra számított, hogy belebukik.
A méretét és műfaját illetően is hatalmas kihívást jelentő munkát Michelangelo egyedül végezte, a födém alatt görnyedezve, szinte vázlatok nélkül. Michelangelo Buonarroti a kápolna mennyezetének a megfestésével 1512. október 31-én készült el. Addig senki sem láthatta: a művész vászonnal takarta el négy éven át tartó munkáját. A ma az egész világon ismert ember teremtését, a Paradicsomból való kiűzetés jelenetét és a Biblia többi epizódját ábrázoló freskókat elsőként II. Gyula pápa és vendégei tekinthettek meg.
A Sixtus-kápolna freskója végül az egyik legnagyobb reneszánsz mesterművé vált, de Michelangelo számára nem volt örömteli alkotás. Bár a Sixtus-kápolna mennyezetének freskója ma egy világcsodának számít, Michelangelo legkevésbé sem lelkesedett a feladatért, mivel nem tartotta magát festőnek, sőt, nem is rendelkezett különösebb freskófestési tapasztalattal. Inkább szobrászként tekintett önmagára, és úgy érezte, hogy a megbízás korlátozza a kreativitását.
Érdekesség, hogy a mennyezet egyik részletében Michelangelo önmagát is ábrázolta az Utolsó ítélet jelenetén, ahol Szent Bertalan lenyúzott bőrében ismerhetjük fel vonásait. Ez a kép nemcsak önarckép, hanem a festő megpróbáltatásainak szimbolikus lenyomata is: a művész úgy érezhette, mintha saját bőrét kellett volna feláldoznia e hatalmas mű elkészítése során. A Sixtus-kápolna mennyezete, mely sok szempontból magában egyesíti a történelem letűnt korait, a pogány hagyományokat, a keresztény múltat és az akkori reneszánsz jelent, olyan szintézist adott, amit egyedül Michelangelo tudott később kiegészíteni, mikor 1535-ben visszatért Rómába, és - ugyanezen a kegyhelyen - megfestette Az utolsó ítélet jelenetét.
tags: #michelangelo #buonarroti #sixtus #kapolna #mennyezet #freskoja