Városszerkezetek és falazási hagyományok Makón: patics, vályog és tégla útja
Az újjátelepüléskor a lakóházak falazata sövényből készült. Az ehhez szükséges faanyag a Maros-parton rendelkezésükre állt. Előbb csömpölyegös sárral tapasztották, majd vékony rétegű sárral. A fal vastagsága az ötven centit is elérte, tehát jól szigetelt. A paticsfal annyira általános volt, hogy a református és a katolikus templom is így készült. Makó népi építészetében a 20. század első harmadáig szinte kizárólag vertfalat alkalmaztak. A falat is döngöléssel alapozták.
Az építtető előre beszerezte a tetőszerkezethez szükséges faanyagot. Ezt használták föl a falveréshez. A sarkoknál irányfákat állítottak, az erre kifeszített zsinór jelölte a fal külső síkját. Makón az irányfás falverés terjedt el. A jármos falverési technika 1945 után jelent meg, nem volt nagy becsülete. Az irányfás falveréskor a zsinór irányában méterenként leásták a gerendákat. A legrégibb házak kétsukkosak, majd általában húszcolosak. A falverő banda hat- vagy héttagú volt.
A két világháború között ölét két, két és fél mázsa búzáért verték. A rosszul vert fal morzsás. Ennek több oka lehet, rosszul döngölték, vagy termőréteg került arra a helyre. A régi házak fala nem alkalmas falveréshez, mert az morzsás, ki van dögölve, nincs elevensége, kiment belőle az erő. Igényes falverők az első ásónyom földet nem használták föl. Terítéskor a bandagazda lábával durván elegyengette a földet, és élezővel a deszka mellett verte. A második élező beljebb haladt, a furkósok az egész felületet döngölték. Az ajtók és az ablakok fölé falverés közben helyezték el a szemöldökfákat. Sokan az ablak helyét is beverték, és a nyers falból utólag vágták ki. Korábban a nyílászárók helyét kalodával zárták le. A faltöméskor a banda minden tagja saját szerszámát használta, a deszka viszont a bandagazdáé volt. Szoba-konyha-kamrás ház fölverése 8-9 napot vett igénybe. Elszámoláskor az épület hosszabbik oldalát mérték föl, csak ez után kellett fizetni.
Makón az ollószáras nyeregtető az uralkodó. Zsinórpadon méretezték a faanyagot, méretre szabták, csapolták. A tetőszerkezet építése az ollófák összeállításával kezdődött. Ollófákat négyméterenként állítottak, az épület két végénél nélkülözhetetlen volt. Az ollószárakra helyezték föl 15×15-ös szelement, a hosszanti falakra a 8×10-es sárgërëndákat. A szarufákat egy méter távolságban állították, alájuk merevítőnek gyakran szélkötést is alkalmaztak. A 24×50 milliméteres lécek egymástól 15 centiméter távolságra estek. A tetőhez szükséges nádtető gyakorlata Makón hosszú ideig uralkodó maradt, és a nádpalló mellett a gyékényt is használták.
A nádtetőhez szükséges nádat téli időben a gazdák vágták. A nádtető készítéséhez három ember szükséges: a tetéjverő, az adogató és a válogató. Az adogatás különös szakértelmet nem igényelt, a nádat vékonyabb végével kellett fölnyújtani. Először a ház hátulját készítették el. A tető készítése szakaszosan alulról fölfelé, jobbról balra haladt. Az első terítéskor méterenként öt-hat kéve nádat raktak. A terítés után a második és a harmadik gazléc között csatlófával leszorították a nádat, majd gyékénnyel, később dróttal odavarrták a második gazléchez. A csatlófa leoldása után következett a második terítés. A nádkéve végét - az első terítéshez hasonlóan az ereszcsurgás vonalába rakták, és a nádat kézzel fölfejtették, föltolták, hogy a tető mindenütt egyenlő vastagságú legyen. Ezt a terítést is leszorították csatlófa, és a következő gazléchez levarrták. A harmadik és a többi terítésnél a kéve tövét odarakták, ahol az előző fölfejtést befejezték. A tető nagyságától függően a lakóház általában négy-öt terítést igényelt. Amikor mindkét tetőoldal elkészült, a gerincnél náddal leszegték. Ehhez válogatott, tiszta nádat használtak, amelyet az előző napokban néhányszor meglocsoltak, hogy megereszkedjen. A nádtető javítása duggatással történt. Ehhez 50-60 centisre föl kellett vágni a nádat, ezt a bal kézzel megemelt nád közé jobb kézzel bedugták. A duggatás után következett a furkózás, amelyet alulról kezdtek el. A nádszálak beverésével szorult meg a nádtető. A zsindelyt főleg azért kedvelték, mert rendkívül könnyű tetőfedő anyag. A Maros-parti fapiacon százas csomókban lehetett beszerezni. Lakóépületen kívül vízi-, száraz- és szélmalmok födésére alkalmazták. A zsindelyt lucfenyőből vágták. A rönköt másfél sukk hosszúságúra fűrészelték, ezt hasogatták szét és nútolták. Mérete: 46×7×1 cm. A rönk átmérőjétől függően annyiszor hasogatták körbe, ahányszor a zsindely szélességét kiadta. A nútot a zsindelyes vágta, de a kanrészt már az ács készítette. A zsindelyrakáshoz a léctávolság hét col. A cserépfödés a 19. század első felében jelent meg. Eredetileg cserépzsindely volt a neve. Akkor a tetőhajlás követelményeit a hódfarkú csereppel rögzítették.
A századok alatt Makó vályog- és sövényfalait is alkalmazták különféle építészeti megoldásokkal. A vályogvetést a paraszti gazdaság rendje határozta meg, a gödrök mélyen, akácoszlopos karózással készültek, és a vályog szükségletét a megrendelő rendezi.
A falaknál a talajból kinyert sár meghatározta a falak árnyalatát és tömöttségét. A vályogvető családok évente új kutakat ástak, a sár és a polyva keverékéből készítették a falakhoz szükséges anyagot. A vályogból készült házak a tömörség és a hő-reguláció szempontjából eltérőek voltak, és a sárral történt kötés jelentős részlet volt a konstrukcióban. A vályog presumptív gyorsasága és az anyag könnyűségének kombinációja különbséget jelentett a többi falazat között.
Az, hogy a makói falak vertfal vagy vályog, meghatározta a tető, az ablakok és a gépészeti megoldások összefüggéseit. A tető alatti szerkezetek és a nádas tetőszerkezetek elemei részben a falmodellhez igazodtak. A vályogszerkezetek esetében a padlások és a lábazatok gondoskodtak a szárazságról és a fázisok közötti egyensúly fenntartásáról.
Az 1889-es makói építési szabályrendelet és a telek viszonya is befolyásolta a falak és tetők kialakítását. A hatósági előírások között a falvastagság és a belső magasság is körzetenként változott, ami rávilágít arra, mennyire alkalmazkodóképes volt a korabeli építészet Makón. A 19. század végéig a városon belül megfigyelhető volt a változó technológia, amely a lakóházak és a melléképületek közös összességét adta.
Az újjáépítés után Makó falai és tetői központi témát adtak a helyi építészeti hagyományoknak. A korábbi só- és fadorongok, nádkető és zsindely megoldások a mai napig megkülönböztető jegyek a város népi építészetében. A falak szerkezeti megoldásai és a tetők anyagai azt mutatják, hogyan alkalmazkodott a közösség a helyi környezethez és erőforrásokhoz.
tags: #sarral #epult #tegla #haz