A kelet-európai lakókamrás háztípus és erdélyi sajátosságai
A kelet-európai lakókamrás vagy belső kemencés háztípus, melyet gyakran erdélyi háztípusnak vagy székely háznak is neveznek, a magyar nép lakáskultúrájának egy sajátos, helyi fejlődésű változata. Ennek a háztípusnak a legfőbb jellemzője a belső fűtésű kemencés (belső fűtésű szobai kemence) tüzelőberendezés, amelyet kandalló egészített ki, vagy idővel fel is váltott. Ez a háztípus nem csupán Erdélyre korlátozódott, hanem annak történeti határain túl, Magyarország erdélyi részekkel szomszédos keleti és északkeleti megyéit is magában foglalta. Emiatt a szomszédos középmagyar és északi háztípusok elterjedési területeivel széles átmeneti, vegyes sávot alkotott. A keleti háztípushoz tartoztak a moldvai magyarság újabb telepescsoportjainak lakásai is. Érdekesség, hogy ezt a háztípust nem csak a magyarok, hanem a velük együtt élő román és német (szász) népek is építették és használták. Bár a jellegformáló fő elemek különböző irányokban távolabbi európai kapcsolatokat mutatnak, abban a sajátos ötvözetben, amelyben a magyar népnél megtalálható, csak Erdélyben és Kelet-Magyarországon fordult elő.
A keleti háztípus fejlődése és szerkezeti elemei
A keleti háztípus fejlődéséről sajnos még mindig nincsenek részletes, megbízható középkori, régészeti vagy archivális adataink. A történeti források az elemzés lehetőségét a 16. századtól teszik lehetővé, részben közvetve, részben közvetlenül. Ekkorra azonban a háztípus már teljesen kialakultnak látszik. A korai időszakból szórványosan, ritkán egyhelyiséges változatai is felbukkannak még a 17-18. század fordulójáig. Kevés számú, de nem ritka alkalommal kéthelyiséges épületei is előfordulnak a forrásokban. Érdekesség, hogy az egy- és kéthelyiséges épületek között nem egy nemesi tulajdonú volt. A nemesi kúriák között a 18. század elején is akadtak olyanok, amelyek csak két helyiségből álltak a keleti háztípus elterjedési területén.
A leggyakoribbak azonban a három vagy több helyiséggel épített hajlékok voltak. A lakószobához, amelyben a főző, sütő és fűtő tűzhely is egyaránt és együttesen helyet kapott, egy előtér kapcsolódott. Ezen az előtéren keresztül lehetett megközelíteni mind a szobát, mind az esetleg szintén innen nyíló kamrát. A keleti háztípus elterjedési területén a 17-18. századra már gyakorivá váltak a 4-5, sőt 6 helyiséges lakóházak is. Az alaprajz bővítésére gyakran építettek be egy második lakószobát az előtérhez, esetleg a kamrán kívül, valamint az egyes helyiségek mellett (fél, harmad szélességű) oldalhelyiségeket alakítottak ki. Ezek a kiegészítő terek (oldalházak, oldalkamrák) gyakran alig voltak elválasztva a szomszédos szobától; ajtó nagyon ritkán volt a közfalban, inkább széles függönnyel eltakart nyílás jellemezte őket. Az oldalhelyiségek következetes, széles körű alkalmazása gyakorivá tette a párhuzamos, kéttengelyes, soros alaprajzú építkezést.
A keleti háztípus egyik jellegzetes sajátossága volt, hogy az előtérként használt helyiségeket a legutóbbi időkig nem vették körül minden oldalról fallal. A közelmúltig előfordultak nyitott előterű házak is. Napjainkig számos olyan épület maradt fenn Erdély-szerte, amelynek előterét csak farácsozat vagy szellőzőnyílásokkal tagolt, díszített deszkafal határolja, légtere teljesen nyitott. Ez magyarázza azt is, hogy az előtér-pitvar funkciót betöltő helyiség neveként az „eresz” megjelölés vált általánossá. Az épületek nagyon gyakori, szerves kiegészítőjeként építettek tornácot, amely gyakran közvetlenül az előtér folytatása, szinte annak része volt. A román nyelvben valószínűleg ennek hatására váltak honossá a tornác-folyosó fogalmát jelölő foișor és a tîrnáț szavak.
Tüzelőberendezések és fűtési megoldások
A ház legfontosabb tüzelőberendezése a kemence vagy pest (kandalló) volt. A keleti háztípus tüzelőszerkezetének fejlődése szempontjából jelentős változást hozott az, hogy a 16. századtól mind nagyobb számban építettek cserépcsempékből füstfogókat, kandallókat, amelyek a hőtárolás és kisugárzás céljára jobban megfeleltek. Erre a fejlődésre utal a cserény, cserepes kandalló jelentésű szópár is. A háztípus jellemző vonásai és tüzelőszerkezeti sajátosságai annyira egyöntetűen és egységesen voltak jellemzőek, hogy a 16-17. század folyamán felvett leltárak mind a jobbágyházak, mind a polgári, nemesi, sőt fejedelmi háztartások felszerelésében és berendezésében egyaránt rögzíthették a kandallós tüzelők előfordulását.
Későbbiekben szaporodott a kemence nélkül felépített kandallók száma. Ilyenkor a sütés célját szolgáló kemencét az előtérbe vagy a folyosóra, vagy a háztól teljesen függetlenül, a szabadon álló sütőházban építették fel. Arra is van példa, hogy az előtérbe kihelyezett sütőkemence mellé, a szobákban megszokott módon, a füstfogós, hőpalástos kandallót is felépítették, hogy az ételkészítés teljes műveletéről a lakóteret tehermentesítsék. A 19. század folyamán a keleti háztípus nyugati sávjában a szomszédos házvidék külső fűtésű tüzelőszerkezetei is megjelentek, elterjedésnek indultak, sőt hosszabb ideig vegyesen fordultak elő. Mivel a keleti háztípus kandallós szerkezete füsttelen, egészséges légterű lakást biztosított, fejlettebb életkörülményeket teremtett, mint az északi, északnyugati szomszédos északi háztípus belső fűtésű kemencés lakáskultúrája. A kandallós tüzelőberendezés fokozatosan növekvő hatása emiatt bontakozott ki Észak-Kelet-Magyarországon és az Erdős-Kárpátok déli előterében.
A 19. század végétől egyre gyakrabban szüntették meg a lakószobák kandallóit, vagy használaton kívül helyezve, vaskályhákkal, hordozható takaréktűzhelyekkel kezdték fűteni a lakásokat. A konyha funkcióit fokozatosan átvevő előterekben viszont még századunk derekán is sokfelé voltak használatban a másodlagosan ide épített, cserepes füstfogójú kemencék. A keleti háztípus elterjedési vidékén a kémények alkalmazására ritkábban került sor, mint az Alföldön vagy Észak-Magyarországon. Bár a vakkémények számos változata mellett a szabad kémények sem voltak ismeretlenek.
A házak előterei a legutóbbi időkig padlásolatlanul, mennyezet nélkül épültek. Sokszor padlástalan maradt az előtér, legalább részben még akkor is, ha szikrafogót, álkéményt vagy szabad kéményt építettek be. Nemegyszer az előtérnek csak a hátsó térfelét padlásolták le. Ilyen esetben a födém egyben szikrafogó funkciót is betöltött. A keleti háztípus elterjedési területén a kémény építése kifejezetten a polgárosult szint jelzőjévé vált.
Mobilkemence.xyz az RTL Célirány műsorában.
Építőanyagok és tetőszerkezetek
A keleti háztípus legjellegzetesebb, legáltalánosabb, egyben legeredetibb építőanyaga a fa volt. Elterjedési területén mind a boronaépítkezés különféle változatai, mind pedig a zsilipeléses építési mód különféle típusai otthonosak voltak. Széles körben használtak sövény falazatokat is, aszerint, hogy a helyi vegetáció mit tett lehetővé, illetve a paraszti erdőgazdálkodás lehetőségei mennyire voltak korlátozottak. A keleti háztípus elterjedési területén még napjainkig is építenek fából lakóházakat, például a Székelyföldön. A nyugati peremterületeken a különféle agyagfalazatok is szerephez jutottak.
A keleti háztípus általánosan elterjedt tetőzeteit torokgerendás, kakasülős kötésű, szarufás szerkezettel (szarufás tetőszék) építették. A tetőszékek 100-120 éve a polgárosult, városias jellegű közösségeket nem számítva mind kontyoltak voltak. A közelmúltban viszont jellemzővé lettek a felső csonkakontyos nyeregtetők, sőt városiasodó településekben a teljes oromzatos, egyszerű nyerges fedélszékek is kedveltté váltak.
Héjazatként hagyományosan szalmát és fazsindelyt használtak. A szalmafedél készítésének sajátos technikája alakult ki, ami a tetőforma alakulását is befolyásolta. Az ilyen villával rakott, taposott szalmahéjalás tartósságát csak fokozta, hogy a ház tűzhelyeinek füstje átjárta, konzerválta. A zsindelyfedésnek két változata ismert. A szokásos kisméretű (30-40 cm hosszú, 8-10 cm széles) zsindely mellett korábban nagy jelentősége volt a 30-80 cm hosszú, 10-30 cm szélességet meghaladó dránicának, amelyet fatéglának is neveztek.
A keleti háztípus elterjedési területén ugyan a cserépfedés a 18. század óta fokozatos előrenyomulásban volt, még a városokban is széles körben használatos maradt a zsindely használata századunk közepéig, sőt az egyre inkább csak a szegény rétegeknél alkalmazott szalma helyett a korszerűsítéseknél zsindelyre tértek át. A zsindellyel való építkezést (sőt a javítást is) az 1950-es években fagazdasági szempontokat figyelembe vevő adminisztratív intézkedésekkel szüntették meg vagy korlátozták. A keleti háztípusnál a mai Magyarország területén a zsindelyfedés nem vált hagyományossá, ritkán, egyedi esetekben fordult csak elő.
Stílushatások és művészeti elemek
A keleti háztípus sem vonta ki magát a történelmi stílusok hatása alól. Míg azonban a központi és az északi területek építőkultúrájának fejlődésében a céhes szintet elérő kőművesmesterek szerepe nagy jelentőségű volt az ízléskultúra fejlődésében, a keleti háztípus elterjedési területén a legutóbbi időkig az építkezések döntő hányadát népi specialisták bonyolították le. Kőművesmunka igénybevételére csak városi, mezővárosi vagy egészen kiemelkedő anyagi helyzetben került sor.
Faépületeink leghangsúlyosabb elemei az elő- és oldaltornácok voltak. Faragott oszlopaik és egyéb részleteik a kapuzatokkal, födémgerendázatokkal együtt a népi faragóművesség legszebb darabjai. Ezek mestereinek szerkesztésmódjában, faragótechnikájában, díszítő motívumaiban számos archaikus vonás őrződött meg.
Stílustörténelmileg különösen a gótika hatása érezhető erősen, bár a reneszánsz és a barokk is maradandó nyomokat hagyott faragóink alkotásaiban. A mezővárosokban, kisvárosokban, ahol a kőművesmesterek alkalmazása általánosabbá vált, meglehetős késéssel ugyan, de kibontakozott a barokk, a klasszicizmus, majd a 19. század végén az eklektika hatása is, és megszületett helyi, provinciális változata. Kolozsvár, Torda, Marosvásárhely, Torockó stb. módosabb kézműves, kereskedő, fuvaros, földművelő polgárainak kőházait az egész magyar nyelvterület legsajátosabb architektúrájú együttesei között tartjuk számon.
Társadalmi és történelmi összefüggések
A keleti háztípus hazai lakáskultúránk fejlődésében sajátos helyet foglal el. Egyfelől a legarchaikusabb épületszerkezeti, építéstechnikai és építészeti megoldások bukkannak fel elterjedési területén, másfelől a lakáskultúrában a központi házvidék után a legmagasabb szintre jutott el. A keleti háztípus társadalmi fejlődésünk sajátos regionális változatához kapcsolódott, nevezetesen a második jobbágyság és a kései feudalizmus kelet-magyarországi, erdélyi formája alakította ki alapkereteit, ami nagymértékben magyarázza a háztípus hagyományőrző, archaikus, konzervatív sajátosságait.
Itt is számolni kell azonban a városok, mezővárosok és szabadalmas közösségek (bányászok, székelyek) 15-18. század közötti kedvező helyzetével, ami lehetőséget biztosított jelentős vívmányok meghonosítására és elterjedésére. Ennek köszönhető, hogy a 18. századig a keleti háztípus fő elemei a társadalom egészében egyöntetűen előfordulhattak. Ugyancsak ez teszi érthetővé, hogy miért követhető a keleti háztípus közvetlen hatása a szomszédos északi, északkeleti magyar, szlovák, ukrán településterületen, ahol a mezővárosi fejlődés alig vagy csak visszafogottan bontakozhatott ki, szabadalmas rétegek sem válhattak népesekké, de ahol a politikai-történelmi fejlemények is előmozdították a közvetlen erdélyi, partiumi kapcsolatok megerősödését.
A szarufa rögzítése a tetőszerkezetek egyik kulcsfontosságú eleme, amely biztosítja a tető stabilitását és tartósságát. A keleti háztípusnál alkalmazott szarufás tetőszékeknél a szarufák rögzítése a koszorúgerendába, illetve a tetőgerincnél történő összefogása speciális technikákat igényelt. A faanyag jobb oldalára helyezett, egyetlen idommal rögzíthető szarufa-szelemen lekötő, illetve általános fa összekötőként alkalmazható vasalatok is hozzájárultak a szerkezetek stabilitásához, különösen a keresztirányú csatlakoztatásoknál. Ezek a műszaki megoldások, bár a modern építészetben már más anyagokkal és technológiákkal dolgoznak, a hagyományos építkezés szerves részét képezték, és hozzájárultak a kelet-európai háztípusok évszázados fennmaradásához.