Slezák István vizszerelő Budakalász: portré egy ipari korszak mesterségéről
Itt hallható a Pamutkikészítőgyár százéves épületéből kilencre érkezők izgatottsága és a gyárak közötti átmeneti hangulat, amelyben a beszélgetések és a tervek részletei kibontakoznak.
Budapest, 1977. Nem azért mondom, mert én is belesegítettem a fogalmazásba, de abszolút jó megbízólevél. Hasonlít egy olyan kártyacsomaghoz, amely csupa dzsókerből áll: színvonalas olvasmány, nagyban emeli felmutatója tekintélyét - kissé „Az Elnök ügynöke” romantikáját kölcsönözve neki, a fogadójának pedig módot nyújt, hogy kifejezze alapállását: olvasás közben mosolyogjon és lojálisan bólogasson, vagy épp ellenkezőleg, lekicsinylően fintorogjon és vonogassa a vállát: mit nekem egy miniszter?
- Kérdezhetek valamit? Elhallgat, várakozóan rám néz, de nekem nincs mit mondanom: hogy kötelezhetném el magam előre számomra még ismeretlen ügyek mellett vagy ellen?! Mint egy gondosan szerkesztett színdarabban, épp a legjobbkor nyílik az ajtó, simára fésült, kerek arcú, középkorú férfi nyit be: doktor Tatár József, a PANYOVA vezérigazgatója. Megérkezik Szántóné is, a minisztérium sajtóosztályának vezetője - gyakorlatilag ő indítja el a vállalkozásomat -, másra már nem kell várnunk.
- Hát akkor talán újpesti gyárunkat, a Magyar Pamutot ajánlanám, bizonyára hallott róla, hogy ott nagy tűz pusztított, most már az újjáépítés vége felé közelednek, lendületes munka folyik náluk. - Több okom is van rá. A Goldberger valaha Európa legjobb és leghíresebb gyárai közé tartozott, ha jól tudom, huszonhét országba exportált, termékeit: a Parisette-et, a Goldsolt, a Goldanit és a többit még az én nagyanyám is jól ismerte. Az utca embere, ha azt a szót hallja, hogy textilipar, elsőnek ma is a Goldberger gyárra gondol.
- Én tisztelem a maga írói koncepcióját, de ne haragudjon, több szempontból is helytelen volna, ha a Goldberger gyárban kezdené. Először is módszertanilag: a Goldberger kikészítő üzem, tehát egy folyamat végén áll, ésszerűbb volna először a fonást és a szövést megismerni. Most, az év negyedik negyedében, a nagy kiszállítások idején a vállalat minden baja náluk csapódik le. Leállítottam a vezetők minden külföldi utazását, hetven-nyolcvan órákat dolgoznak egy héten, a munkásoknak egy pihenőnapot sem tudtunk kiadni. Aránytalanul súlyos létszámproblémákkal küzdenek - a PANYOVA két év alatt munkáslétszámának tizenkét százalékát veszítette el, ez rengeteg, de a Goldberger még Ennél is többet, tizenhét százalékot. Megmondom őszintén: ha most menne a Goldbergerbe, csak terhükre volna az embereknek, jövő tavasszal sokkal nyugodtabb körülmények között ismerkedhet meg az életükkel.
- Nézze, ne haragudjon meg érte, miért örüljek én magának?! - Nahát a textiles könyvből el fog adni kétszázezret. - Mert olyanokat fog írni rólunk, ismerem a könyveit. - Elnézést kérek, de ezekről én soha nem hallottam. - Azt a folyamatot, amely most a textiliparban végbemegy, csak egy dologhoz lehet hasonlítani: a bányászat néhány évvel ezelőtti visszafejlesztéséhez, mikor sorra csukták be a nógrádi, borsodi szénbányákat - akkoriban mi is vettünk át vájárokat varrónőknek dupla fizetésért, mostanában mennek vissza az aknákba. Tudjuk, hogy a magyar textilipart bizonyos mértékben vissza kell fejleszteni, de azt senki nem közölte velünk, hogy milyen arányban, milyen területeken és mikor?
Nehézségek közepette az iparág veszi körül a jövőt: így idézik fel a beszélgetések a textilipar sokrétű feladatait és a munkaerő-piaci kihívásokat. - Könnyen előfordulhat, hogy olyan épületeket húzunk fel, olyan gépeket vásárolunk, melyek rövid időn belül feleslegessé válnak. Mi csak feltételezzük, hogy a visszafejlesztésre az ötödik-hatodik ötéves tervben kerülne sor, de már most hátrányos helyzetbe hoznak minket, ne tekintse rosszindulatnak, ha abban látom az okát, hogy előre akarnak igazolni egy későbbi döntést.
- Mit akartok? De olyan iparágba, melynek veszett hírét költik, természetesen nem jönnek dolgozni az emberek, nem hülyék kitanulni egy szakmát, amiről úgy hallatszik, hogy két-három év múlva megszűnik. Régen például a textilnyomók munkásarisztokratának számítottak, fizetésük és rangjuk a gyáron belül felülmúlt egy átlagos mérnökét, a fiatalok tíz-tizenkét évet tanultak és vártak, amíg odaállhattak egy hengernyomó gép elé, most pedig öt év alatt egész Budapesten egyetlen gyerek sem jelentkezett nyomótanulónak.
- Hát akkor sok szerencsét. Goldberger Leó régi főkoloristanője már rég nyugdíjba vonult, az utcára néző nagy, üveges erkélyajtót függöny takarja, a falon egy ikon lóg, a szoba legfeltűnőbb bútordarabja: egy kis antik fiókos íróasztal, rajta egy bajuszos férfi képe, mögötte posztamensen egy furulyázó női szobor.
- 1922-ben a Tudományegyetemen kémia-fizika tanári diplomát szereztem, de én a textilszakmában akartam továbbképezni magam - lehetőleg valamelyik nyugat-európai országban. Így itthon maradtam, jelentkeztem a Goldberger gyárba, egy ideig fizetés nélküli gyakornokként dolgoztam, próbamunkának egy flanellanyagra nyomott téli minta kolorizálását kellett elvégeznem. Felvételem csak az igazgató, vagy ahogy akkor mondták, az első kolorista, doktor Turnau Viktor hozzájárulásával történhetett, Turnau a szerződésébe külön pontként bevétette, hogy senkit nem szabad alkalmazni az ő beleegyezése nélkül.
- Egy kollini zsidó nagykereskedő fia volt, Zürichben végezte az egyetemet, jól ismerte a cseh és német irodalmat, és úgy dúdolta a Wagner-operákat, mint más a slágereket. Mint textilipari szakember a kor legmagasabb színvonalán állt, döntéseiben abszolút szabad kezet kapott, egy alkalommal még Goldberger Miklóst, Goldberger Leó fiát is kitiltotta a gyárból. Miklós akkoriban gyakornokként dolgozott nálunk, de egyszer elunta magát, Turnau engedélye nélkül ott hagyta az íróasztalát, felült a repülőgépre, és elment Berlinbe ebédelni.
Doktor Turnau éves keresete 1938-ban meghaladta a százezer pengőt, vagyis nagyon szerényen hússzal szorozva mai pénzben a kétmillió forintot. Mint munkatársnak egy hibája volt: csendesen nem tudott beszélni. - Róna! Mikor én lettem a főkolorista, én fogadtam reggelenként, beszámoltam neki a bóvliról. Levittük az elrontott árut az öreg rollóba - nyomóba -, a nyomók, akik tehették, arra sündörögtek, figyelték: van-e benne az ő anyagaikból is. De azért észnél volt, tudta, hogy nyomás nincsen hiba nélkül, amíg a nyomó öltözött, leszólt a portára, hogy küldjék vissza.
- Aki letépett egy darabot az áruból, azt azonnal kirúgta, és ezeket már nem hívatta vissza telefonon a kapuból. Külön ellenőrzési rendszert vezetett be: minden nyomónak saját pecsétje volt, és ha mintát kellett venni az anyagból, oda kellett nyomni a jelét. El kell mondanom, hogy doktor Turnaun kívül is dolgozott a gyárban néhány rendkívüli tehetségű ember. -
- Az egész kalkulációt egyedül? - Mi nem tartottunk adminisztrátorokat, Turnaunak és nekem sem volt titkárnőm. Reggel nyolctól délután ötig tartott a munkaidő, és ebbe mindennek bele kellett férni. - Rettenetesen hiú, bár a külsejét nem lehetett túl szerencsésnek mondani: alacsony, széles vállú, kopasz, nagy fejű ember volt, büszke a cég hagyományaira, íróasztala fölött a falon Kossuth Lajos számlája lógott bekeretezve - Kossuth 1845-ben jött ki vásárolni a gyárba.
- Próbálta tartani a kapcsolatokat az előkelőségekkel: Horthy Miklós fiával és az arisztokráciával, de ezek a barátságok nem éltek volna sokáig, ha Goldberger nem táplálja őket: a legjobb nyomógépen, csigalassúsággal, percenként talán háromméteres sebességgel készült Horthyné karácsonyi ajándéka, egy úgynevezett „faháncs” anyag, egy szövött krepp, melyet hátul egy gézszerű hálórendszer húzott össze. Én személy szerint haraggal váltam el Goldberger Leótól.
1942-ben a zsidótörvények szerint a gyárban csak meghatározott szűk arányszámban maradhattak meg zsidó származású alkalmazottak. Doktor Turnaun kívül is sok embert nyugdíjaztak már ekkorra, például Goldberger István ügyvezető igazgatót, Goldberger Leó is lemondott vezérigazgatói fizetéséről és tantième-jéről, mivel illetményei a zsidó tisztviselők fizetésére megállapított keret jelentős részét betöltötték volna. Az én helyemre is egy árja mérnököt szeretett volna rakni, hogy megmaradt bizalmi embereit ne kezdjék ki a származási arányszámok miatt. Ezt Goldberger nem merte nyíltan megmondani nekem, csak kezdte ok nélkül kifogásolni az általam aláírt belégeket.
- Nem, húsz év után nem mondok fel, nem szabadul ilyen olcsón. A férjem köztisztviselő volt, keveset keresett, szükségünk volt az én végkielégítésemre. De semmiképp nem tartanám helyesnek, ha én jellemezném magának Goldberger Leót, élnek még olyan emberek, akik sokkal jobban ismerték őt, például a régi igazgatója, R. -
- Goldberger Leó meghalt, a fia, Antal pedig nem hívott vissza. Egyszer találkoztunk, azt ajánlotta, hagyjam a szakmát, és nyissak egy szappanfőzőt - nem tudom, komolyan gondolta-e. Megmondom őszintén, én magam nem mentem volna vissza szívesen, bár végigéltem a gyár nagy korszakát: mikor kezdtem, még az indigófestés volt a főprofil, és 1942-ben, mikor eljöttem, már krepdesineket gyártottunk, de már előre látszott a gyár kikerülhetetlen műszaki csődje. Rosszul hangzik, de higgye el nekem: az egész magyar textilipar jobban járt volna, ha 1944-ben ráesik egy bomba a Goldberger gyárra, állna a helyén egy ház vagy egy játszótér.
- Nem voltam puha főnök sem a nagy dolgokban, sem a kicsikben; nem engedtem, hogy csak néhány ló húzzon, a többi pedig csak megegye a zabot, képes voltam arra is, hogy ahol tejet hűtöttek a vízcsap alatt, elzárjam a csapot. Volt egy-két fiatalabb kollégám, akikkel már nehezebben értettem meg magam. Szív kell hozzá, szeretni kell azt, amit az ember csinál, én még ma is boldog vagyok, ha bemegyek a gyárba és megérzem a hidroszulfit szagát.
- Ha ír erről, ne szerepeljek benne név szerint. R., Goldberger Leó régi igazgatója is aktívan dolgozott még a felszabadulás után, makacs kerek arca sokszor megjelent a Goldberger gyár házi újságában a munkaverseny legjobbjai között. Az öregek között még ma is legendák keringenek róla: egyszer csöpögött egy gőzölő, és a szerelők sehogy sem találták a hiba forrását, erre R. pufajkát és sapkát kért, vastagon felöltözve beült a gépbe, szólt, hogy engedjék rá a közel százfokos gőzt, és az izzadságtól félig vakon, de kitapogatta a hibát. Naponta végigjárta a gyárat, ellenőrzés közben egy segédmunkás vitte mögötte a sapkáját, ha R. elégedetlen volt valamivel, kikapta a kezéből, és a földhöz vágta.
- Az 1784-ben Goldberger Ferenc által alapított vállalat története a kezdetektől a háborúig és a zsidótörvényekkel érintett korszakon átível.
- A vezetők és a dolgozók közötti bizalmi és szociális háló összetettsége a korszak változó politikai és gazdasági környezetében.
- A textilipar válságai és a technikai fejlesztések közötti feszültség a vállalatok jövőjét befolyásolja.
- Úgy tudom, a Goldberger a harmadik legrégibb gyár Budapesten a majd négyszáz éves Egyetemi Nyomda és a Gizella gőzmalom után. 1784-ben alapította Goldberger Ferenc, három indigócsávázóval és három kézinyomó felszereléssel kezdte. A kész kékfestő vásznakat ő maga hordta a vásárokra, egy pár lóval és kocsival Debrecenig is eljutott, pedig akkoriban Pesttől Debrecenig jó időben három napig tartott az út, rossz időben pedig kilenc nap alatt sem ért oda az utas.
- A Goldberger családban kezdettől fogva törvényszámba ment, hogy mindig az elsőszülött fiú kerül be a gyárba, és később ő lesz majd az egész vállalat vezetője. Goldberger Bertold is az idősebb fiát, Antalt készítette elő erre a feladatra, aki a zürichi műegyetemen szerzett vegyészmérnöki diplomát, de Goldberger Antal 1900-ban egy járványos betegségben meghalt - így került sor a kisebb fiúra. Goldberger Leó jogi pályára készült, a budapesti, majd a lipcsei egyetem jogi fakultásán tanult, 1900-ban doktorrá is avatták, innen származik a megszólítás. A gyár egész addigi fennállása alatt nem élt át nehezebb időszakot, mint azokat az éveket, mikor Goldberger Leónak át kellett venni az irányítást.
- Mindez természetesen nem volt véletlen jelenség, textilipari válság söpört végig Európán, úgy látszott, elsodorja a Goldberger céget is. 1908-tól hét éven át, egészen az első világháború kitöréséig egyetlen fillér osztalékot nem fizettek a részvényeseiknek, sőt 1912-ben a tőzsdetanács a cég kérésére beszüntette a Goldberger gyár részvényeinek jegyzését. Goldberger Leónak aranyhidat kínáltak a visszavonuláshoz, a Hazai Bank egyik osztályigazgatói állását ajánlották fel neki, ő azonban mindenképpen meg akarta őrizni a gyár eddigi kereteit, melyet négy nemzedék hagyott rá.
A háborúban a keleti nyersanyag behozatala akadozott, a meglevő szűkös gyapotkészletet az állam katonai célokra vette igénybe, mind magasabbra emelkedett tehát a pamutszövetek ára. A Goldberger gyár padlásán még a válság éveiben millió és millió méter, akkor még eladhatatlan gyengébb minőségű áru halmozódott fel, a gyári vezetés ezt már a konjunktúra kezdetén piacra akadta dobni, de Goldberger Leó nem engedte, várt még egy évet, és ötszörös árat kapott érte.
- A felhalmozódó nyereséget Goldberger Leó nem fektette be a gyárba, hanem 1916-ban kiutazott a semleges Svájcba, és oda utaltatott át négymillió koronát nyersanyagvásárlásra. Mikor a keleti nyersanyag-behozatal végképp elakadt, a hadügyminisztérium a gyárakba szállította a háborúban használhatatlanná rongyolódott és a harctéren összegyűjtött gránáttépte, alvadt vérrel szennyezett, kopott, szakadt textilanyagokat. Egy szakértő megállapította, hogy ez a nyersanyag elsőrangú minőségű, és további feldolgozásra mindenképpen alkalmas.
Előtérbe kerültek a pótanyagok, az eddigieknél nagyobb mértékben használták fel a készleteket, és a gyár a válság kirobbantása után is megőrizte a gyártási kapacitásait.
tags: #slezak #istvan #vizszerelo #budakalasz